Fogyatékossággal élők

  • interjú , Pető Intézet , konduktor , fogyatékossággal élők

  • 2020-01-08

„A szülők is fejlesztésre szorulnak”

Beszélgetés a Pető Intézet konduktorával

Klaudia több mint 25 éve dolgozik a Pető Intézetben konduktorként. Munkája sokkal inkább hivatás, mintsem hétköznapi értelemben vett munka. A hivatásához fűződő élményeiről, motivációjáról és a fogyatékossággal élők helyzetéről beszélgettünk.

Klaudia testvére, Judit koraszülöttként jött világra, ezért a szülei húga fejlesztése érdekében beíratták a Nemzetközi Pető Intézetbe. Klaudia gyermekként emiatt gyakori látogatója volt az intézetnek, és hamar megtetszett neki a közeg, a közös célok és a konduktorok munkája. Így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Jókedvűek, szépek, segítőkészek voltak a nagy részben női konduktorok, és nem utolsó sorban szerette őket a testvérem.” Később ő maga is elvégezte a Pető András Főiskolát, és most már csaknem 25 éve konduktorként dolgozik.

A Pető-módszer egy komplex fejlesztési folyamat

A Pető-módszer hungarikum, különösen nagy rá a külföldi kereslet is, ugyanis olyan fejlesztési metódusokat használ, ami az egész világon egyedülálló. A konduktív fejlesztés, mely a Pető-módszer alapja, egy komplex fejlesztési módszer, mely a gyermek egész testének módszeres foglalkoztatásával válik hatékonnyá. A tanulva tanítás szintén fontos motívuma a módszernek, szerves részét képezi a motiváció és a pozitív visszacsatolás is, melynek hatására a gyermekek számára élvezhetővé válik a fejlesztés. „Nem kart, lábat, fejet látunk, hanem egész embert.” 

Egy olyan gyógypedagógiai módszer, amely a szervezet önregeneráló folyamataira alapoz, és erre épít rendszert. Pető András orvos és gyógypedagógus alapfeltevése az volt, hogy sok esetben még a sérült idegpályák és idegrendszeri károsodások ellenére is rendelkezik a szervezet olyan tartalékokkal és olyan új kapcsolatok kialakulásának esélyével, amelyek a fejlesztés során elérhetővé válnak.

Nehézségek és sikerek

Beszélgettünk arról, hogy melyik a munkának azon része, ami a legtöbb kihívás elé állítja őt: „Részekre nem tudom bontani a munkámat. Nehéz néha nem sajnálni, nem kímélni a gyereket. Nehéz néha a szülőkkel kommunikálni, hiszen ők csodát várnak. Nehéz, ha egy gyermeket nem tudunk megfelelő helyre integrálni. Nehéz a sok adminisztráció, az oktatásügy elvárásainak való megfelelés és nem mellesleg az alacsony fizetés.” A Pető Intézetet 2017-ben a Semmelweis Egyetemhez csatolták, így az utóbbi két évben intézményi szinten nagy változások mentek végbe. Ez számos előnnyel, de hátrányokkal is járt, mert adminisztratív, bürokratikus és intézményes keretek szempontjából számos újfajta problémával találkoznak a konduktorok, munkájuk ráadásul emiatt sok szinten nehezebbé vált, főleg az elvárások terén.

Pedagógusnak, különösen konduktornak lenni kihívás, viszont éppen ebből kifolyólag rengeteg és óriási sikerélmény társul ehhez. Klaudia számára főleg az olyan pillanatok jelentenek sikert és elégedettséget, mikor egy gyermekkel közös munkája során elérnek egy új szintet. Ezek olyan apró kis lépések, melyek kívülállók számára láthatatlanok, de egy-egy gyermek esetében a fejlesztés új szintjéhez vezető lépcsőfokok. Természetesen a külső visszacsatolás is fontos: „Jó érzés, ha egy szülő megköszöni, elismeri a munkánkat.” 


A Pető Intézet bejárata | Forrás: Wikipédia

A Pető falain kívül

Egy kardinális pont a gyermekek életében, mikor a 8. osztály befejeztével kilépnek az intézet biztonságot nyújtó, megszokott közegéből, és vár rájuk a falakon kívüli élet, ami sajnos rengeteg nehézséget és akadályt rejt. Klaudia véleménye szerint, melyet a tapasztalat formált, szomorú a helyzet. Elmondása alapján ha egy olyan gyermekről van szó, aki mozgássérült, viszont értelmileg ép, akkor lehet jövője, és megvan az esélye, hogy akár egészséges gyermekek mellé integrálják és továbbtanuljon. A többieknek viszont sokkal nehezebb dolguk van, nincsenek megfelelő közoktatási intézmények, ahol az egészséges és sérült gyermekek egy közegben, közösen, egymásból építkezve tanulhatnak. A SOTE keretei között most egy szakiskola indul, ami Klaudia szerint hatalmas űrt tölthet be: „Most indítunk egy szakiskolát, mely hiánypótló a halmozottan sérülteknél. De ez is korlátozott létszámban elérhető, és kritériumok is vannak, tehát a gyermeknek rendelkezniük kell azokkal a képességekkel, melyekkel sikeresek lehetnek a szakiskolában, és folyamatos fejlődés várhat rájuk. De a helyzet ettől függetlenül sajnos kritikus…”

Fontos, hogy arról is beszéljünk, gondolkodjuk, és törekedjünk rá, hogy a társadalmi diskurzus tárgyát képezze, hogy mi lesz ezekkel a gyermekekkel, ha felnőnek. Hol és milyen körülmények, keretek között gondoskodik az állam az ellátásukról, méltó, emberséges és megfelelő gondozásukról. Klaudia szerint csecsemőkortól bizonyos esetekben egészen a középiskoláig megfelelő intézmények vannak, de sajnos nagyon fontos a szülők kapcsolatrendszere, hogy a gyermekük bejuthasson, ugyanis a várólisták végtelenek.

A középiskola után a halmozottan sérültek ellátása nincs megoldva és megfelelő módon intézményesítve, így a fiatal felnőtt sérült emberek sorsa onnantól nincs egyengetve, kevés támogatást és segítséget kapnak. „A fogyatékossággal élőket foglalkoztató otthonokba több éves várólista van, emellett még a bekerülési költségek és a havi díjak is nagyon magasak. Marad az otthonápolás, de abban emberek, családok mehetnek tönkre fizikailag, lelkileg és nem utolsó sorban anyagilag.”

Társadalmi szakadékok

A fent sorolt problémák rengeteg másikat vonnak maguk után, ezek közül az egyik, hogy szakadék alakul ki a többségi társadalom és a sérült, ilyenformán kisebbségi csoport között. A média sem veszi ki megfelelő módon a részét ebből, kevés, akár érzékenyítő, akár a témát kellő objektivitással feldolgozó írás születik, emiatt tabuvá válik és nem tudatosul a probléma súlyossága. Klaudia szerint fontos lenne az érzékenyítést már gyermekkorban elkezdeni, és az ép gyermekeket sérültekkel együtt foglalkoztató, érzékenyítő programokra vinni, beszélgetni velük fogyatékkal élő társaikról és nem csak a távolból figyelni őket. Viszont másik oldalról is érdemes közelíteni: „A szülők is fejlesztésre szorulnak Magyarországon, hiszen sokszor nem merik sérült gyermeküket utcára, játszótérre, közösségbe vinni. Az ép gyermekek szüleit egyaránt fel kell készíteni, ha a csoportba, osztályba sérült gyermeket integrálnak. Befogadó oktatási intézményekre lenne szükség, szakemberekre, akik itt segítik a sérült gyerekek fejlesztését.”

Pásztor Tamara

Kiemelt fotó: Semmelweis Egyetem Pető András Kar Facebook oldal