Hajléktalanság

  • hajléktalanság , A Lét A Tét , újság , interjú

  • 2020-01-20

„Én valahogy mindenben különbözöm az emberektől”

Interjú Trényi Istvánnal, a Lét A Tét szerkesztő-tulajdonosával

Trényi István nem tudna kiállni kéregetni, ehelyett a saját maga által készített újságját árulja nap mint nap. Egykori kőműves versekkel és tanulságos idézetekkel tölti meg kiadványát, melyről szívesen mesélt egy csésze tea mellett.

„Ingyenes kulturális hetilap egy hajléktalantól, aki elfeledett értéket kínál neked” – áll a Trényi István – A Lét A Tét elnevezésű Facebook-oldal borítóképén, amely egy nem mindennapi újsághoz tartozik, és amelynek tulajdonosa még arra is figyelmet fordít, hogy haladjon a korral és online is elérhető legyen bárki számára. Én is így kerestem fel őt.

Istvánt körülbelül két éve, a Lehel téren láttam először, a metrópótlózás okozta tömegben állt gurulós bevásárlókocsijával az oldalán, melyen laminált felirat hirdette, hogy a kezében tartott lapnak „meghatározott értéke nincs”. Az újságot, amely hétfőnként jelenik meg, saját maga szerkeszti, és verseket, vicceket, idézeteket olvashat benne az, aki egy jelképes összeg fejében vásárol belőle.

Hogy jött az ötlet, hogy újságot készítsen?

Már régebb óta hajléktalan voltam, és a Fedél Nélkül újságot árultam, de azt alig-alig vették. Volt egy hasonló, kétlapos kiadvány, az Új Fedél Nélkül, később ezt árultam talán egy évig, aztán megszűnt. Bajban voltam, és gondoltam, ennek a mintájára kitalálok valami hasonlót. Ha simán kiállnék kéregetni, kétezret akkor is összeszednék naponta. Én olyat nem csinálok, őszintén megmondom, mindig furcsának találtam. Így azért másképp is néznek rám az emberek, nem gondolják, hogy „csöves” vagyok.

Elsősorban tanítási jellegű dolgokat teszek az újságba, és ha nem találok ilyet, akkor olyasvalamit, ami megfogja az embert. A lapom egy rendes folyóirat, ugyanolyan engedély kellett hozzá, mint a Népszabadsághoz vagy bármi máshoz. Legalább nyolcvanezer forintomba került. Előtte mindenhonnan elzavartak a rendőrök és a közterületesek, de ők sem tudták megmondani, hogy honnan kérhetek engedélyt. Elkezdtem járni fűhöz-fához, az Újságírók Szövetségénél is voltam, de ők sem tudtak mondani semmit. Aztán nagy nehezen eljutottam odáig, hogy az interneten megtaláltam a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot Szegeden,és onnan tudtam engedélyt kérni. Ezzel tulajdonképpen az egész országban bárhová mehetek árulni.

Többször, több helyen is találkoztunk már. Vannak bevált helyei és időpontjai, amikor árulni szokta a lapot?

Megvan a kezdési időpontom, hogy nagyjából mikorra menjek. Járok Újpest-Központba, a Nagyvárad térre, Kelenföldre és a Szentlélek térre. Általában kétszer három óra van egy nap, amikor érdemes kiállni: reggel hattól kilencig, illetve délután négytől hétig. Ha csak egy órát tudok kint lenni a sérvem miatt, akkor a legközelebbi alkalommal onnan folytatom, ahol abbahagytam. 


Fotó: Tuza Dorottya

Hol szerkeszti az adott heti példányt?

A harmadik kerületben lakom lakókocsiban, ott szerkesztek. Fénymásolóban sokszorosítom, ötvenet csinálok egyszerre, és ha még kell a hétvégéig, akkor pluszban is csináltatok. A lakókocsi még az enyém volt a régi szép időkben, és az interneten adtam fel hirdetést, hogy engedjék meg, hogy letegyem valahova. Jelentkezett egy építési vállalkozó, aki lakóparkokat csinál, hogy van egy nagy területe, egy építésitörmelék-lerakóhely, és ha gondolom, oda lerakhatom. Megnéztem, és gondoltam, így megleszek. A hulladék nem fertőző, nem büdös, semmi gond sincsen vele.

És a vállalkozó nem kér érte semmit?

Nemcsak, hogy nem kér érte semmit, de kapok áramot, vizet és fűtést is. Mielőtt nem volt ott a lakókocsi, idegenek teherautószámra hordták oda a sittet, és azt neki kellett elvitetnie a sajátjával együtt. Most már nem hordják oda, mert azt hiszik a kocsimra, hogy őrbódé.

Úgy láttam, hogy a lap szerkesztőségének címe a pesterzsébeti Baptista Integráció Központ Kiléptető Szállója. Korábban ott lakott?

Igen, ott laktam egy ideig, de itt persze jobb, mert nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Ez a szálló még a jobbak közé tartozott, körülbelül negyven szoba volt, portással, bár ő tulajdonképpen csak dísznek volt, meg hogy az emberek ne háborgassák egymást. Elég sok az alkoholista, az alulképzett, és azért vannak konfliktusok. Volt egy szobatársam, aki szintén alkoholista volt, vele nem jöttünk ki jól. Emiatt erőltettem, hogy felhozom a lakókocsit Hódmezővásárhelyről, odavalósi ugyanis a családom, két lányom van.

A lányai mit szóltak ehhez, nem szerették volna, hogy maradjon?

Dehogynem, erőltetnék, hogy menjek oda, de hát minek? Addig, míg el tudom látni magam, addig nem. Majd akkor, mikor már oda jutok, hogy ellátásra szorulok. De számíthatok rájuk így is, biztos hátterem van.

Hogyan került fel Hódmezővásárhelyről Pestre?

Elváltam. Az alkohol és a játékgép miatt, mert sajnos vizet csak lábmosásra használtam… Éjjel-nappal ittam, de szerencsére csak sört, töményet soha. Így a szervezetemnek nem lett baja. Igaz, tavaly óta magas a vérnyomásom, és év vége felé a porckorongsérvem is kiújult. Huszonéves koromban ugyanis porckorongsérvem volt, meg akarták műteni, de nem engedtem. Amíg mozdulni tudok, addig szó sem lehet róla. Aztán elmúlt, tudtam utána kőműveseskedni is, nehéz fizikai munkát is végeztem, ötvenkilós zsákokat is emeltem. 

Ahogy láttam, sokan érdeklődnek önnél a lap iránt, ez a megszokott?

Igen, szerencsére, így éhen nem halok, milliomos nem leszek, de azért elvagyok. Vannak visszajelzések is, hogy az újság tetszik az embereknek.

Voltak esetleg negatív visszajelzések is?

Eleinte gyakran elzavartak onnan, ahol voltam, de amióta megvan az engedély, azóta megmutatom, és békén hagynak. Az emberek is tisztelettel állnak hozzám. Ha egyszer elveszik a lapot, és pozitív véleménnyel vannak róla, akkor jönnek legközelebb is. 

Mi a tapasztalata, általában mekkora összeget szánnak a járókelők egy-egy lapszámra?

Teljesen változó, volt olyan, aki öt forintot adott, de olyan is, aki ötezret. Egyszer a metrón árultam, mentem végig a metrószerelvényen, egy ember olvasta az újságját, mutattam neki az enyémet. Belenyúlt a zsebébe, és unottan elővett egy ötezrest. Mondom „ötezer, uram?”, ő pedig bólintott. De volt már többször, hogy nyugdíjas nénik öt-tízezrest akartak adni, olyankor  azért rákérdeztem, hogy biztos komolyan gondolták-e. 


Fotó: Trényi István – A Lét A Tét Facebook-oldal

Persze, hiszen kevés lehet a nyugdíjuk. Ön egyébként kap?

Nem, most akarom majd elintézni, de nem nyugdíjat kapok, hanem segélyt, ami nem sokkal több húszezer forintnál. Egyébként az újságból is megélek: lakókocsiban lakom, rezsim nincs, ruhára nincs szükségem, étkezésre és tisztálkodásra pedig nem kell olyan sok pénz. Napi két-háromezer forintot mindig megkeresek, nem is költök el ennyit. Még félre is tudok tenni. De hogy mikor leszek milliomos, mint az a lottónyertes hajléktalan, azt nem tudom. (nevet)

Ebből is látszik, hogy bárkire rámosolyoghat a szerencse. Ha már itt tartunk, ön szokott lottózni?

Már nem, de amíg ittam, mindenféle szerencsejátékot űztem. Főleg játékgépeztem, egy nyomás ezer forint volt. Előfordult, hogy nyertem kétszázezer forintot, de olyan is volt, hogy vesztettem háromszázat. Ebből volt több.

És mikor érezte úgy, hogy elég?

Nem is úgy volt, hogy éreztem, hogy elég, hanem fokozatosan elmaradt az alkohol. Meg elmaradt a társaság, és akkor elmaradt a játékgép is, semmi erőfeszítésbe nem került. 

Akkor tehát nem történt önnel semmilyen trauma vagy törés, ami erre késztette?

Nem. Szerintem az emberek 99 százalékánál így van, de én valahogy mindenben különbözöm az emberektől. 

Tuza Dorottya