Gyermekvédelem

  • interjú , gyerekek , segítség , oktatás

  • 2020-07-10

A távoktatás és az integráló iskola

Avagy mese az elfogadásról

Milyen nehézségekbe ütközik a távoktatás egy sérült gyermekeket integráló intézményben? A választ a Gyermekek Házában, egy 30 éve működő alternatív iskolában találtuk meg, mialatt Lányi Mariettával, az intézmény igazgatójával beszélgettünk.

„Lesznek nehézségek, döccenők, de izgalmas új folyamatnak nézünk elébe” – olvashatjuk a Gyermekek Háza oldalán. Ez a mottó több helyen is felbukkan, legyen szó akár a kezdetekről, az alapításról vagy a mostani helyzetről, a távoktatásról. Tudnál nekem mesélni ezekről a folyamatokról?

Nagyon jól ráéreztél, ez a szemlélet teljes mértékben áthatja a Gyermekek Háza egész működését. Amikor elindultunk, nagyon jó világ volt, sok mindenről lehetett másképp gondolkodni. Megjelentek a reformpedagógiák, alternatív programok, Waldorf-iskolák, nagy szellemi pezsgés vette kezdetét. Ekkor döntöttük el, hogy megpróbálunk egy kicsit másfajta iskolában gondolkodni. Tudtuk, hogy ez nem lesz könnyű, hiszen egy biztonságos, jól ismert utat hagyunk el, és így keresünk új megoldásokat. Emellett igyekeztünk nagy hangsúlyt fektetni a személyközpontúságra, egy olyan iskolai környezet kialakítására, ahol valóban a gyerek számít. Korábban nagyon erősen a tananyag határozta meg az oktatást, az alternatív pedagógiák megjelenésével viszont a hangsúly a sokszínű diákságra helyeződött át. Ez elsőre természetesnek hangzik, de valójában nagyon más szemléletre és módszertanra volt szükség. Tudtuk, hogy nem fog minden zökkenőmentesen menni. Csakúgy, mint minden újítás, ez is magában rejtette a hibázás lehetőségét, bár számunkra ez sosem volt egy negatív fogalom. A pedagógiai programunkba is bekerült, hogy a tanulási folyamat része a hiba, a hibából lehet a legtöbbet tanulni, így tehát nem büntetni, sokkal inkább támogatni kellene azt.

A távoktatás megszervezésében is ez az elv vezérelt benneteket?

Igen, ez a helyzet szintén új kihívások elé állította a teljesen vegyes érdeklődésű és tudású tanári kart, ám most is a gyerekek biztonságérzetének megteremtése volt a cél. Azonnal felállítottunk egy „digitális team” nevű csoportot, amelybe az ilyen téren tájékozott kollegáink kerültek, akik aztán három-négy nap kísérletezgetés után nekünk is megtanították az internetes felületek használatát. Még mindig többször elakadunk benne, de azt gondoljuk, hogy a kihívásoknak meg kell tudni felelni, és ez közös gondolkodással elég jól kivitelezhető.

Forrás: Gyermekek Háza


Az iskola tantervében kiemelt figyelem jut a digitális kompetencia fejlesztésére. Mennyi lehetőséget rejt számotokra most valódi helyzetekben tapasztalni a gyerekek talpraesettségét?

A digitális módszereket gyakorlatilag együtt tanultuk a gyerekekkel, akik nagyon segítőkésznek mutatkoztak. Egyik alapvetésünk, hogy az iskolának folyamatosan reagálnia kell az őt körülvevő világra, társadalmi elvárásokra, igényekre. Teljesen újfajta lehetőségeket teremt például a gyermekek zsebében lapuló mobiltelefon. Ettől meg lehet ijedni, ki lehet tiltani, de annak nem volna semmi értelme. Ehelyett azt igyekszünk kutatni, hogy mire és hogyan lehetne a világhálót felhasználni. Már a távoktatás előtt elhatároztuk, hogy digitális iskolává válunk, főként a nagyobb korosztály esetében. Így a tavaly indult gimnáziumi osztályunk digitális iskolaként szerepel a pedagógiai programunkban. Minden tanulónknak van laptopja, nagyon sokat dolgoznak különböző internetes fórumokon keresztül, jól használják az okostankönyveket és forrásokat.

Pedagógusként hogyan éled meg ezt a helyzetet, távol a diákoktól, új módszerekkel, nehezített körülmények között?

Szerintem nagyon fontos, hogy minden iskola ismerje az erősségeit és a nehézségeit. A távoktatás során, éppúgy, ahogy korábban, olyan stratégiát kellett kiépítenünk, ahol a magas szintű oktatás mellett tudunk figyelni diákjaink egyéni sajátosságaira, tudjuk őket a fejlődés útján segíteni. Így a gyermekek és szülők számára megkönnyítendő a feladatot valamennyi pedagógusunk azonos felületeket használ. Szerettük volna megőrizni a személyes kapcsolatot is. Volt olyan program, amelyet azért cseréltünk le, mert nem tudtuk egyszerre az összes diákunk arcát látni, csak a mindenkori beszélőét. Persze nem mondom, hogy nem hiányoznak a gyerekek, néha nagyon sokat segítene, ha megfoghatnánk a kezüket, biztatásképp megsimogathatnánk a buksijukat. Ezt azonban a helyzet most másképp akarja, de így is megbirkózunk vele. Az új kihívások pedig új felfedezésekhez is vezettek: egyfajta „belső továbbképzés” során most már rengeteg internetes feladat- és játékkészítő, illetve sablonjátékokat felsorakoztató oldallal bővült az eszköztárunk.

A frontális oktatás helyett alkalmazott alternatíváitok inkább a kisebb csoportok aktivizálásán alapulnak. Van-e lehetőség a csoportok szerinti különvonulásra a digitális térben?

Igen, a korábbi módszereink is erre törekedtek. A Gyermekek Háza úgy híresült el a szakmában, hogy ’93-ban elsőként kezdte meg a sajátos nevelési igényű gyermekek integrációját. Korábban törvény sem engedte az ilyenfajta oktatást, illetve senki nem tudta, hogy ez mivel jár. Megmondom őszintén, mi sem. Csak mikor azt mondtuk 91-ben, hogy minden gyerekhez mi igazodunk, a személyes kapcsolatokhoz, az egyéni lehetőségekhez mérten tanítunk, abba belefért, hogy sérült gyerekeket is fogadjunk. Ehhez meg kellett találni a módszereket, így választottuk a frontális oktatás helyett a differenciált rétegmunka modelljét, melyet leginkább a régi osztatlan iskolákhoz tudnék hasonlítani. Itt együtt tanultak az elsős és harmadikos gyerekek, a tanár hol egyikükkel, hol másikukkal foglalkozott. A gyakorlat nálunk is hasonló: aszerint, hogy hol tartanak a diákok egy-egy ismeret vagy készség elsajátításánál, úgy osztjuk fel őket kisebb csoportokra. Ezt eddig az iskolai padok széttolásával, most a videófelületekre szóló különböző meghívókkal oldjuk meg. Fontos, hogy ezek semmiképpen sem merev rétegek: a gyerekek fejlődéséhez mérten folyamatosan változtatjuk őket. Ez minden tantárgyra igaz, a kémiánál például az egyik réteggel „jó tanuló felel” szinten dolgozunk, a lassabban haladóval pedig krumpliból, szívószálból összegyurmázzuk a kovalenskötést. Így a fiatalok egyéni sajátosságait, érdeklődésüket, előzetes ismeretanyagukat is figyelembe vesszük.

Forrás: Gyermekek Háza

Meglepő volt számomra, hogy a sérült gyerekek integrációja, valamint a differenciált tanítás mellett viszonylag nagy létszámú osztályokkal dolgoztok. Van-e lehetőség a gyermekek egyszerre történő találkozására a nap folyamán?

Igen, a Gyermekek Háza klasszikus egész napos iskola. A reggeli idősáv a közös beszélgetésből, reggeliből áll, míg délután a mesehallgatásra, mozgásos, művészeti órákra kerül sor. Ezáltal a tanórák és a szabad idősávok rugalmasan vannak elosztva, a gyerekek terhelhetőségét figyelembevéve. Az online oktatás folyamán szintén nagy igény mutatkozik a közös beszélgetésre, szabadidős órák megtartására, így a távoktatásra való átállással ezek sem szűntek meg, továbbra is órarend szerint tanítunk.

Az elfogadó közösség, az egymást segítő (baj)társiasság hogyan él tovább az online térben? Tudnak a gyermekek a távolból is figyelni egymásra?

Kétségkívül ez most a legnehezebb. Továbbra is törekszünk azonban az ő személyes igényeikre helyezni a hangsúlyt. Egyre több páros és csoportmunkát kérünk tőlük, így áthelyezve a kooperatív (együttműködő) tanulást a digitális oktatás gyakorlatába. Ez egy olyan tanulásszervezési technika, ahol az aktív felfedezés mellett az is nagy szerepet játszik, hogy minden csapattagnak saját feladata legyen. Most kivételesen igyekszünk barátokat összeválogatni, különben nem ez a fő rendezési elv. Az ilyen alkalmakat különösen élvezik: tudnak idétlenkedni, nevetgélni is a közös feladatmegoldás folyamán. A sajátos nevelési igényű gyermekeknek pedig az online térben is biztosítunk egyéni fejlesztést, a gyógypedagógusok akár a tanórákról is áthívják őket a rehabilitációs órára, amennyiben – főleg a tanulásban akadályozott tanulók esetében – gyorsabban fáradnak, elkedvetlenednek.

A társak, pedagógusok és gyógypedagógusok mellett most nagy szerep jut a szülőknek is a tanulás segítésében?

A felsőbb évesek már önállóak, köszönhető ez annak is, hogy nálunk általában belső motivációból dolgoznak a gyermekek. A korábban említett munkaformákban a tanári irányítás minimális, így a tanulók saját maguknak fedezik fel a feladatok sorrendjének, időbeli beosztásának, valamint az önellenőrzésnek a fontosságát. A mindennapi gyakorlat részét képző tevékenységek hasznukra válnak a távoktatás során is. 

Forrás: Gyermekek Háza

Ami nehézség volt – főként a kisebbeknél –, hogy a feladatok elvégzése mellett az e-mailek kezelése, fotók visszaküldése is hozzáadódik a közös munkához. Tartottunk egy online szülői értekezletet, hogy felmérjük, ki inkább, ki kevésbé tud a kommunikációs folyamatokban részt venni. Ennek eredményeképp a későbbiek során figyelembe kellett vennünk, hogy míg egyes szülők a munkájuk megszűnésével, szünetelésével maximálisan, mások kevésbé, vagy egyáltalán nem tudnak az iskolai teendőkben támaszt nyújtani. Ezért alakítottuk ki azt a rendszert, hogy ismerős feladatokat, jól követhető, rövid utasításokkal küldünk, valamint mindenkivel találkozunk online felületen, ahol személyesen lehetünk a gyermekek segítségére. Így a közelmúltban lebonyolított második szülői megbeszélésen már mindenkitől olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy az elsős, másodikos gyermekek is önállóan töltik fel a feladataikat. Jó tapasztalni a hidat szülők és pedagógusok között, hiszen mindkét fél a gyermekek jövőjén munkálkodik.

Milyenfajta sérülésekkel küzdő gyermekeket oktattok jelenleg?

A 25 fős osztályokba 2-3 sajátos nevelési igényű gyermeket választunk ki a felvételi eljárás során. Néha ez a szám eléri a négyet is, egyrészt mert nem tudunk választani a jelentkezők közül, másrészt mert olykor az iskolaévek során merül fel a sérülés gyanúja a hozzáértő szemmel vizsgált tanulóknál. Néhány, később autistaként diagnosztizált tanulónk az oviból még csak úgy kerül ide, hogy picit furcsa, picit magának való, és mi küldjük el vizsgálatra. Ami különleges, hogy nem indítunk osztályt a jelenlétük nélkül. Egyedül az arányokra kell odafigyelni, az optimális 10% a társadalmi helyzetet reprezentálja az osztályközösségen belül. Később a gimnáziumi rendszer is hasonlóan működik, itt csak az értelmi sérültek integrációja ütközik nehézségbe, akiknek a képzési struktúra alapján könnyebb egy szakmát megtanulniuk.

Érdekes, hogy kezdetben kizárólag hallássérültek érkeztek hozzánk, de szerettük volna tovább bővíteni a közösség összetételét. A sokszínű integrációnak hála, értelmi sérült gyermekek, egy Down-szindrómás – azóta felnőtt – lány, valamint egy felsővégtaghiánnyal küzdő tanítványunk találhatott segítő kezekre nálunk. A Gyermekek Házában ma is mindenfajta sérüléstípus megtalálható; mozgássérült, autista, érzékszervi fogyatékos és értelmi sérült gyerekekkel dolgozunk.

Mitől valóban a gyermekeké, a jövőé a Gyermekek Háza? Milyen kincset találtatok ti az integrációban?

Szép lassan ráébredtünk, hogy bár minden egyes sérülésnél vannak speciális igények – ahogy ma már a törvény is nevezi –, de ezeket ha ismerjük, és nem akarjuk egységesen kezelni, könnyen erénnyé formálhatjuk. A legfontosabb persze, hogy mindig legyen ott az adott szakirányú végzettséggel rendelkező gyógypedagógus. Egy tanítónak kell tudni differenciálni és személyre szabottnak lenni, míg a gyógypedagógus a speciális fejlesztést, a sérülésből adódó hátrányok kompenzálását segíti. Ha pedig ez a kettő összeér, és egymást támogatja a két tudás, akkor létrejön egy olyan befogadó környezet, ahol minden gyerek megtalálja a helyét. Így ma integrált diákjaink száma az ötvenhez közelít, de olyan természetesen illeszkednek be társaik közé, hogy nem is szoktuk összeszámolni őket. Nem különböztetjük meg vagy emeljük ki őket a különben is színes diákseregből. Ugyanúgy ott vannak, csak éppen kerekesszékkel gurulnak, vagy bekapcsolják a hallókészülékeket. (Vagy kikapcsolják, ha úgy van kedvük.)

 

Szerző: Ott Lili