Gyermekvédelem

  • gyermekbántalmazás , családon belüli erőszak , gyermekvédelem

  • 2020-08-07

Mindenütt jó, de legjobb otthon?

A családon belüli erőszak folyamatosan jelenlévő probléma a társadalmunkban, amely sokszor gyermekáldozatot követel. Erről és az Isztambuli Egyezményről a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány jogászával, dr. Varga Feliciával beszélgettünk.

Szerző: Sturcz Ágnes

Az Isztambuli Egyezményről az utóbbi időben sokat lehetett hallani. Mit tesz ez hozzá a hatályos hazai szabályozáshoz, és miért lenne fontos ratifikálni?

Magyarország hat éve aláírta az Egyezményt, azóta azonban nem volt előrelépés, egészen idáig, amikor is ebben a kihívásokkal teli időszakban sikerült egy nagyon szomorú pontot tenni az ügy végére. Nem csupán egy szimbolikus jelentésű, deklaratív dokumentumról beszélünk, hanem egy olyan, a gyakorlatban is alkalmazható egyezményről, amely megmutatja, hogy hogyan lehet hatékonyan védeni az áldozatokat és eredményesen  büntetni az elkövetőket. Ezenkívül hivatkozási alapként is lehetne rá tekinteni az egyes eljárásokban.

Itt hozzá kell tenni, hogy ideális helyzetben, ha egy jogkövető és a gyerekek elsődleges érdekeit minden szempontból szem előtt tartó államként működnénk, nagyon szigorúan véve akár a jelenlegi jogszabályi környezet is alkalmas lehetne arra, hogy meg lehessen védeni az áldozatokat, köztük a gyerekeket is. De a jogszabályokat alkalmazni is kell, és a törvények szellemisége alapján kellene eljárni, ami nagyon sok esetben – mint látjuk – nem történik meg. Az Isztambuli Egyezmény akként rendelkezik, hogy a nők elleni és a családon belüli erőszakos eseteket egy nagyon komplex rendszerben kell kezelni. Az Egyezmény kiemelten kezeli mind az oktatást, mind a szakemberek érzékenyítését. Ezek terén ugyan még a 2000-es évek elején Magyarország sem állt rosszul; akkoriban sok képzést tartottak a rendőrségnek, illetve a szociális ellátórendszer tagjainak, ez a lelkesedés azonban egy évtized elteltével jelentősen visszaesett. Természetesen továbbra is vannak ilyen céllal megindított kampányok, de a szakemberek érzékenysége és hozzáállása, úgy tűnik, nem sokat változott. Sokan nincsenek tisztában a családon belüli erőszak dinamikájával, ilyenkor pedig könnyen és sokszor előfordul az áldozathibáztatás. Természetesen mindig van egy-egy jó szakember, ami mindenképp reménykeltő, de a strukturális változások sajnos továbbra is hiányoznak.

Mit takar pontosan a családon belüli erőszak fogalma?

Annak ellenére, hogy sokan használják a jogon belül is, konkrétan megfogalmazott törvényi tényállás a családon belüli erőszakra nem létezik. Részben ez is a probléma. A kapcsolati erőszak mint fogalom valamivel jobban meghatározott: ez 2013 óta része a Büntető Törvénykönyvnek, és az ebben foglaltaknak megfelelően a szorosabb családi, bizalmi viszony, vagy akár más kiszolgáltatott helyzet súlyosbító körülménynek számít egy bántalmazással járó bűncselekmény kapcsán. Sajnos azonban sok esetben az intézkedő hatóságok nem veszik figyelembe az erőszak bizonyos formáit. Gondolok itt például a szóbeli bántalmazásra, a gazdasági ellehetetlenítésre, a kizsákmányolásra. Ezeket a hatóságok sokszor nem tartják a fogalmon belül kezelendő büntetendő cselekménynek, és a gyerekbántalmazások kapcsán is ez jelenti a problémát. 

Mennyire érintettek a gyerekek?

A tavalyi évben a médiában a családon belüli erőszak kitüntetett figyelmet kapott, ami miatt talán úgy tűnhet, hogy hirtelen megnövekedett a gyerekbántalmazások száma. Az Országos Rendőr-főkapitányság 2019. évi kimutatásában közel 6800 regisztrált sértett szerepel családon belüli erőszak ügyében, ráadásul a közvetlen sértettek közel 20%-a gyerek volt. Emellett a gyámhatóságok felé is érkezett közel 6700 bejelentés, amelyben a gyermek családon belüli erőszak közvetlen tanúja volt. 

Az igazság azonban sajnos az, hogy ezekben az esetekben mindig is nagy volt a látencia. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg eddig is jelen voltak ezek az esetek óriási számban, csakhogy felmérések azt mutatják, 100 ilyen esetből körülbelül 10 derül ki és abból is jó, ha 1 esetben egyáltalán eljárás tud indulni. 

Ez az egy százalékos arány ráadásul nem korlátozódik kifejezetten csak a családi körön belül elkövetett erőszakra, hanem a gyerekekkel szemben megvalósított összes bántalmazási esetet fejezi ki. Tehát nemcsak a családokban, családtagok által, hanem akár iskolákban, szakellátásban, vagyis bárhol elkövetett bántalmazások is ide tartoznak, ahol a gyereket a bántalmazás bármely formája érheti. A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány 2019-es Gyermekjogi Jelentéséhez gyűjtött adatok alapján megközelítőleg 170 000 bántalmazott gyerek él ma Magyarországon, és nagyságrendileg ezért is mondhatjuk, hogy sajnos nagyjából minden 10. gyerek érintett egy-egy bántalmazási esettel, tehát súlyos számokról beszélünk.

Milyen idevonatkozó, lényeges szabályozások vannak jelenleg hatályban Magyarországon, és mennyire hatékonyak ezek?

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének kihirdetéséről szóló 1991. évi törvényünk már harminc éve hatályban van. Ez kihangsúlyozza, hogy minden egyes gyereknek joga van az erőszakmentes gyermekkorhoz. 2005-ben ez kiegészült a zéró tolerancia elvével a gyermekekkel szembeni erőszak összes formája ellen, értve ezalatt a fizikai, a szexuális, a verbális formában megnyilvánuló érzelmi bántalmazást ugyanúgy, mint az elhanyagolást.  Ugyanakkor viszont fontos látni, hogy bár érvényben vannak ezek a jogszabályok ma Magyarországon, de például a gyermekjogi törvényünk azontúl, hogy előírja, hogy minden gyermeknek joga van az erőszak minden formájától mentes gyermekkorhoz, kifejezett jogkövetkezményt mégsem fűz ahhoz a jogalkotó, ha ez nem valósul meg. 

A fentieken túl létezik számos, kifejezetten a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek részére az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) által kiadott szakmai protokoll is. Ezekkel viszont az a probléma, hogy mivel nincsenek törvényi szintre emelve, nehéz bennük kiigazodni, és gyakran még a szakellátás szintjén dolgozók sincsenek tisztában a pontos tartalmukkal. Pedig a Gyermekjogi Egyezmény értelmében nem csak állami szinten kellene fellépni a gyermekbántalmazás ellen, hanem igazából minden felnőttnek kötelessége lenne megfelelő lépéseket tenni, ha azt látja, hogy egy gyereket bántanak. A gyermekbántalmazás kapcsán Alapítványunk többféle képzést tart a gyermekvédelemben dolgozó, családsegítő, gyermekjóléti szolgálatban működő szakemberek, illetve sokszor mediátorok, ügyvédek számára is; nagyon sok helyen megfordulunk, és igyekszünk a jelzőrendszer fontosságára, annak határaira, módjaira felhívni a figyelmet. Az Alapítvány adományboltjában található egy szakmai anyag, amely kifejezetten a gyermekbántalmazás jelzésének fontosságáról szól, akár nem szakemberként dolgozóknak is. 

Milyen eszközökkel lehetne megelőzni a családon belüli erőszakot?

Számos gyakorlati megoldás adódna a megelőzés terén, amelyek közül néhányra egyébként kitér az Isztambuli Egyezmény is. Így például az egyes krízisközpontok működtetése – nyilván megfelelő formában, megfelelő tárgyi, anyagi erőforrás biztosítása mellett –, az ingyenes pszichológiai segítségnyújtás, jogi tanácsadás igénybevétele, ennek biztosítása az áldozatok számára, bizonyos bűntettek elkövetésére szigorúbb büntetés alkalmazása, illetve fontos lenne, hogy egyáltalán külön nevesítve legyenek törvényi szinten a családtagok ellen elkövethető bűncselekmények. Az sem egy elrugaszkodott jelenség, hogy egyes országokban külön gyermekjogi-ombudsman működik.          

Lényeges lenne az is, hogy ne tabuként kezeljük a családon belüli erőszak kérdését, mert ez az egyik kiinduló probléma itthon is. Hiába a zéró tolerancia a gyermekbántalmazással szemben, mégis a sorozatos ellenpéldáját látjuk ennek a hozzáállásnak mind a mai napig. Sok felnőtt a gyerekbántalmazás különböző fajtáit úgymond fokozatosítja, tehát az erőszak egyes formáin belül talál olyan általa elfogadott szinteket, amik még „beleférnek”.Ezt támasztotta alá az UNICEF néhány évvel ezelőtti egyik fontos kutatása is, amelyben a kérdőívet kitöltő válaszadóknak több mint 80 százaléka tudta ugyan, hogy Magyarországon érvényben van a Gyermekjogi Egyezmény, mégis minden 5. megkérdezett gondolta azt, hogy a fizikai fenyítés csak formájától függően tilos. És ami még súlyosabb, hogy a válaszadók több mint 15 százaléka nem tekintette bántalmazásnak például a pofont. „Én is kaptam pofont a szüleimtől, mégis jó ember lett belőlem.” Ez a szemlélet rendkívül veszélyes tud lenni.

Milyen segítségre van szükségük a kiskorú áldozatoknak az őket ért trauma feldolgozásában?

Az új büntetőeljárási törvény 2017-ben szerencsére valamivel több garanciális szabályt hozott be a gyerekek védelme érdekében. Így többek között – főszabály szerint – a gyerek áldozatot egyszer kell meghallgatni a büntetőeljárás alatt, és amit elmond, azt felvételre kell rögzíteni, éppen azért, hogy ne kerüljön sor a többszöri újratraumatizálására. Továbbá a gyerek megnevezhet egy felnőttet is, aki nem feltétlenül kell, hogy a szülője legyen, de aki a folyamat során végig mellette lehet, a jelenlétével támogatást nyújthat számára. Ezek nagyon fontos előrelépések, de a gyakorlatban történő alkalmazásukban még nagyon sok hiányt látunk. Ahhoz pedig, hogy az eredeti trauma feldolgozása ténylegesen el tudjon kezdődni egy gyereknél, először le kell zárulnia magának a büntető-eljárásnak, mert számára lelkileg ez egy rendkívül megterhelő folyamat. Többek között ez az, ami miatt fontos lenne őt megfelelően felkészíteni az eljárás egészére, a történésekre, a lehetséges kimenetelekre és következményekre. Ugyanakkor a rendőrállomány képzésében is célszerű lenne, ha minél nagyobb óraszámban jelennének meg a gyermeklélektani kérdések, hiszen sokszor a durván feltett kérdések, az áldozathibáztatás is okozhat további traumákat egy áldozatban. Ugyanígy a médiának is fontos szerepe van ezen a téren, például a gyerekek tájékozódásának segítésében, hogy mikor kihez fordulhatnak, ha baj van. Teendő van tehát bőven, és amíg nem arról beszélünk, hogyan csökkentsük le a gyermekáldozatok számát valóban zéróra, addig nem a valódi problémamegoldásról beszélünk.

A képek forrása: Unsplash