Hajléktalanság

  • hajléktalanság , nők , Fedél Nélkül , Város Mindenkié csoport

  • 2019-11-23

Nőiség. Anyaság. Hajléktalanság.

Jakoda Mária, vagyis Csurika, a Kazinczy Living Library oszlopos tagja, huszonegy éve a Fedél Nélkül lap terjesztője és a 2009 óta működő A Város Mindenkié csoport alapító tagja mesél hajléktalanságról, női identitásról és nők elleni erőszakról.

Csurika élete negyvenhét évéből tizennégyet részben hajléktalanként töltött. Sorozatos szexuális zaklatás, nemi erőszak és fizikai bántalmazás után huszonhat éves korában, kisfiával került az utcára. Negyvenéves koráig szállókon, anyaotthonban, illetve hosszabb-rövidebb ideig lakás- és szobabérletben éltek. Azóta a fia már felnőtt, huszonhét éves, szakácsként dolgozik, a párjával hamarosan Finnországba költöznek. Csurikának pedig már két hónapja biztos lakhatása van, a beállt stabilitás várhatóan hosszú életű lesz. 

Nézem a velem szemben ülő apró, 150 cm-es nőt. Mosolyog, örvendezve paradicsomlevet rendel az itallapról, és bevezetésként a Fedél Nélkül szerkesztőségben történt napi izgalmakról mesél. Nem telik el sok idő, és súlyosabb területre érkezünk: a kezdetekről kérdezem őt. 

„1972-ben születtem Dunaújvárosban – kezdi Csurika. – Viszonylag jó családi háttérrel rendelkeztem, mert anyukámmal, apukámmal és a bátyámmal egy kétszobás lakásban éltünk, és mindkét szülőm dolgozott. A gyerekkorom azonban nem indult könnyen, csípőficammal születtem, ezért egy évig sínben-vasban voltam.” Csurika Mária azzal folytatja, hogyan próbálta megerőszakolni alkoholista apja tizenhárom éves korában. A szülei válása után anyja tizenhárom éves korában kivette az iskolából és elküldte szenet lapátolni a Dunai Vasműbe. Mária elmeséli, hogyan vette el minden pénzét és éheztette őt az anyja, hogyan szökött el a bántalmazás elől tizenhat éves korában, majd költözött albérletbe, ahol aztán a főbérlője próbálta meg molesztálni. Arról is beszél, hogyan tépte le róla a blúzt anyja élettársa, hogyan erőszakolta meg tizenhat éves korában négy hajléktalan, mikor a munkásszállóra tartott. Mesél az exférjéről, akitől két hónap után teherbe esett, és akiről a kórházban kiderült, hogy meleg, és egyedül azért vette feleségül, hogy örököse szülessen. Hallgatom Csurikát, miközben leírja, mennyire elkékült a bőre az otthoni bántalmazások egyik fojtogatása alkalmával. 

Az előttem kibontakozó élettörténet hallgatása közben színét veszti a kávézó kacskaringós mintákkal díszített fala.

Mária és Jana története

Hogyan kerültetek végül az utcára?

Egyszer arra mentem haza, hogy Janát megint kegyetlenül megverte a férjem. Ekkor már bármilyen indok elég volt ahhoz, hogy erőszakot váltson ki Erdősből. Ha Jana lassan ette a levest, az volt a baj, ha kiszórta a homokot a homokozóból, akkor az. Aznap viszont ráadásként még Jana összes létező papírját is kidobta, semmilyen iratom nem maradt a fiamról. Ekkor összecsomagoltam egy zacskó ruhát Janának, fogtam az irataimat, és otthagytam Erdőst, és ezzel együtt a közösen vásárolt otthonunkat is Perkátán. 

Hol éltetek az ezt követő időszakban?

Először Dunaújvárosra mentünk, de apám, akivel anyám a válásuk után tizenhárom évvel újra összeházasodott, nem engedte meg, hogy ott maradjunk. Jana ekkor kezdte az elsőt, de miután hiperaktivitással diagnosztizálták, egyik iskolába se akarták felvenni, mindenhonnan eltanácsolták. Úgy hallottam, hogy Pesten van egy speciális igényű gyerekeknek való iskola, ezért felmentünk a fővárosba. Csak a költözés után derült ki, hogy nincs férőhely az intézményben. Az ezt követő fél évben hajléktalanként éltünk. Ez volt a legnehezebb és leghuzamosabb ideig az utcán töltött időszakunk, szeptembertől decemberig voltunk fedél nélkül. Ezekben a hónapokban híd alatt, pincékben és az utcán éltünk, melegedőbe ugyanis tizennyolc év alatti gyerekkel nem lehet bemenni. 

A későbbiekben szobabérletbe költöztünk, de miután a bérlőtársam megpróbált megerőszakolni, szilveszter éjszaka megint az utcán kötöttünk ki. Ezután a Menhely Alapítvány Gyermek- és Anyaotthonába mentünk, itt két hónapig laktunk. Körülbelül ekkor kezdtem el dolgozni a Fedél Nélkül szerkesztőségében terjesztőként, és ekkor találkoztam Lajossal is, akivel több mint egy évig laktunk együtt. A szakítás után viszont újra hajléktalanok lettünk, és ekkor jó pár hónapig bujkálnunk is kellett, mert a gyámhatóság tudomást szerzett a helyzetünkről. Ezután másfél évig Cinkotán laktunk, utána Pilisen pár hónapig, majd megint Pestre költöztünk, öt évig éltünk a fővárosban. Miután Jana végzett az általános iskolában, Szerbiába mentünk dolgozni egy csirketelepre, de tizenkilenc hónapig volt csak munka, utána haza kellett jönnünk Magyarországra. Ekkor sajnos megint az utcán laktunk egy rövid ideig, de ennek már hét éve, azóta mindig van hol laknom, laknunk.

Fotó: Kazinczy Living Library

Erőszak és biztonság: élet a túlélésért

Egyedülálló anyaként, gyerekkel az utcán különösen veszélyes lehetett élnetek. Hajléktalan nőként hol érezted magad biztonságban? 

Egy hajléktalan nő sehol sincs biztonságban. Esetleg az erdőben, ahol nincs senki. Nőként az utcán élni sokkal veszélyesebb, mint férfiként, mert a hajléktalan nők ki vannak téve a folyamatos bántalmazásnak, szexuális zaklatásnak, verbális és fizikai erőszaknak – elsősorban civilek és nem hajléktalan férfiak részéről. 

Ha a legnagyobb veszélyt nem a hajléktalan férfiak jelentik, akkor kitől kell tartania az utcán élő nőknek?

A többségi társadalom bármely tagjától. A legtöbb hajléktalan nőt nem más hajléktalanok, hanem részeg férfiak erőszakolják meg. De pár éve hallottam egy olyan esetről is, amikor a női szálló szociális munkása próbálta meg szexuálisan zaklatni az egyik bentlakót. Amíg az utcán éltem, engem egyszer támadtak meg komolyan, huszonhét éves koromban, amikor a 3-as metróban árultam újságot. Sikerült magam megvédenem gázsprayjel, de amikor valaki túl részeg, már a spray se használ, máshogy viszont egy nőnek esélye sincs megvédenie magát. 

Látsz különbséget a mai hajléktalan nők helyzete és az akkori állapot között, amikor te éltél az utcán?

A mostani hajléktalanok, hajléktalan nők mások, mint régen. Akkor, amikor én utcára kerültem, még sokkal jobban összefogtak az utcán lévők, lehetett számítani az emberiességükre, önzetlenebbek voltak, mint manapság. Most már csak érdekből segítenek a másiknak. De ez nem csak az ő hibájuk, a helyzet változott meg, a folyamatos kilakoltatások miatt egyre többen kerülnek az utcára, az otthontalan emberek pedig már jelentősen kevesebb segítséget kapnak a kormánytól. Körülbelül 12 ezer állami férőhely van szállókon, nagyjából 30 ezer hajléktalanra (a számok a Város Mindenkié csoport statisztikáit tükrözik – a szerk.). A nőknek halmozottan hátrányos a helyzete. Régen könnyebben be lehetett jutni Gyermek- és Anyaotthonokba, most már sokszor fél év is lehet a várakozási idő. Ráadásul sokkal kevesebb a női szálló: körülbelül két női és tizennégy férfi intézmény van Budapesten, és nincs egyetlen vegyes sem.

Vannak nemi szerepek a hajléktalanok közt? Megjelenik a nemi alá-fölérendeltség?

Feladatkör szintű szerepek nincsenek, bár az igaz, hogy a nőket jobban küldik tarhálni. Én sose kéregettem, mindig az újságozásból éltem, de lapterjesztőként elmondhatom, hogy igaz az, hogy a nőknek jobban adnak pénzt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a női járókelők többet adnak, mint két-három férfi együttvéve. A férfiaknak való alárendeltség ugyanakkor egyértelműen jelen van a hajléktalanok között. A férfi határozza meg, hogy a nő mire költheti a pénzét, ha ugyanis nem alkoholt vásárol belőle, akkor a férfinak nem lesz mit innia, mivel elsősorban az asszonyból él meg. Ha a nő ellenszegül a parancsoknak, akkor fizikai és lelki terror következik. 

Ha ilyen gyakori a bántalmazás, miért maradnak a férfiak közelében az utcán élő nők?

Az örökös külső bántalmazás elől menedéket keresve a nők vagy összecsapódnak, vagy férfiakhoz csatlakoznak, hogy ne legyenek kitéve a zaklatásnak. Ilyen esetben a nőkkel ellentétben a férfiak sokszor nem dolgoznak és kéregetni se járnak, mivel gyakori, hogy a férfiak mellé csapódó nő tartja el elsősorban a társaságot.

Fotó: Molnár B. Béla

Szerelem és intimitás az utcán

Vannak szerelmespárok az utcán?

Persze, hogyne. De ezek a kapcsolatok jellemzően nem tartósak, vagy ha igen, akkor a nő sok esetben alkoholista, különben nem maradna együtt a másikkal, mivel a hajléktalan férfi-női dinamika alapja a kiszolgáló viszony. A hajléktalan férfiak között nagy számban vannak kemény alkoholisták: sokan napi szinten annyira leisszák magukat, hogy tarhálni se képesek. Ezért kell a nő, aki gondoskodik róluk. Nekem három párom volt, amíg az utcán éltem, de egyikőjükkel se működött sokáig a dolog, az ivásból mindig probléma lett.

Hogyan tudnak kettesben maradni a párok? Védekeznek az együttlétek során?

Rendszerint elbújnak, megoldják egy bokorban, leggyakrabban a Margit-szigeten. Itt vannak olyan helyek, ahol a hétköznapi embernek eszébe se jutna megállni. Mi is ide jártunk a legtöbbet. De egyszer a várnál is voltam egy férfival, amíg alattunk sétáltak el a járókelők, addig mi a hasig érő fűben feküdtünk. Szobában, szállón ritkán lehet az ember együtt a párjával, mert ezek nem koedukált intézmények. Mondjuk van egy-két olyan, ahol van kijelölt szoba az együttlétre, de ahhoz be kell jelentkezni, amiről az egész szálló tudomást szerez. Az adott emberen nevetne mindenki, ezért ezzel a lehetőséggel szinte senki sem él. Ritkán, kevés pénzért barátokhoz szoktak még felkéredzkedni a „szerelmesek”, de a leggyakoribb megoldás tényleg a bokorba bújás. 

Én mindig védekeztem, gumival és gyógyszerrel is. A legtöbben viszont nem foglalkoznak védekezéssel, legfeljebb a kihúzásos módszer jön szóba. Aztán ha jön a gyerek, a nő elveteti, ez is az ő felelőssége.

Jelen van a prostitúció, a kitartás a hajléktalanok között?

Ez nagyon minimális az utcán élők körében, két okból. Egyrészt, mert a hajléktalan nők nem kellenek senkinek, vagy olyan részegek, vagy öregek, csúnyák, hogy nem fizetnének értük. Másrészt a prostitúciónak megvan a maga rendszere, az emberei. Ha te csak úgy kiállnál a sarokra, összevernének. Az utcára kerülő nők inkább maguk mennek el prostituáltnak, de akkor nem látod őket hajléktalanként. 

Egyszer én is rá voltam kényszerülve a prostitúcióra, mert egy zsömlét se tudtam venni Janának. De ez nem így működik. Lakásokban folyik az üzlet, ahol a madam uralkodik. Akit én felkerestem, közölte, hogy milyen fehérneműt, sminket kell vennem magamnak, ha dolgozni akarok – ezekre természetesen nem volt akkor pénzem. Az ilyen helyekre kerülő lányoknak különben is szörnyű sora lesz, a madam szabja meg az árakat, és az ügyfelek bármit megtehetnek a lányokkal. Amíg nem verik őket halálra vagy munkaképtelenre, addig a konyhában trónoló madam bármit megenged a beteg perverzióktól kezdve a súlyos fizikai erőszakig. A megkeresett pénzt aztán elveszik a prostituáltaktól, hogy ne tudjanak félretenni és elmenekülni.

Női egészség – pirosbetűs napok

Az első menstruáció a nővé válás szimbóluma, majd minden hónapban a női megújulás jelképe. Napjainkban már számtalan menstruációs eszköz áll rendelkezésre. Az utcán élő nők hogyan tudnak tisztasági szerekhez jutni a menstruáció során?

Az ilyen helyzetre nincsenek felkészülve a szociális munkások, és bár egyre gyakrabban tudnak segíteni egy-egy tamponnal vagy betéttel, régebben ez egyáltalán nem így volt. Magadnak kellett, kell megvenni a vérzés során szükségeseket, sokan azonban ezt nem tehetik meg. A hajléktalan nőket komolyan sújtja a menstruációs szegénység, a legtöbb esetben rongyokat dugdosnak be maguknak, amit használat után eldobnak az utcán. Ezeket kimosni nem tudják, vagy ha mégis, nincs hol megszárítaniuk. Pólókat pedig könnyű szerezni segélyszervezetektől, amit a lányok egyszerűen felhasogathatnak „betétnek”.

Ilyen körülmények közt gyakoriak lehetnek a nemi fertőzések, felfázások. 

Igen, ráadásul a hajléktalan nők nem mernek orvoshoz, nőgyógyászhoz menni. Nőgyógyászhoz csak nagyon súlyos esetekben fordulnak, akkor, amikor már késő. Félnek a megaláztatástól, aminek férfiak és nők egyaránt ki vannak téve a rendelőkben.

Nőként, nőnek maradva az utcán

A hajléktalan nők hogyan tudják megélni a nőiességüket? Te hogyan élted meg?

Sehogy vagy nagyon nehezen, mert miután a férfi kiküldi tarhálni a nőt, elszedi a pénzét. Fodrászhoz, ruhát venni pedig persze nem engedi, hiszen az pénzbe kerül. Ha a nő ilyesmire költene, akkor nem maradna alkoholra. Az okos lányok eltesznek a kapott pénzből egy keveset, gyűjtögetik, aztán elmennek venni belőle rúzst vagy lakkot. Ezután pedig azt mondják, hogy a férfi vette neki a szépítkező szert, vagy ő engedte meg, hogy megvegyék. Úgyse emlékszik már olyankor a másik, mert olyan részegre issza magát előzőleg. 

Ismerek olyan nőket az utcáról, például Jutka barátnőm, akik mindig szoknyát hordanak, ők így élik meg a nőiességüket. Én ezt sose szerettem, mindig a kényelmes ruhákat hordtam, hogy lapozás (a Fedél Nélkül terjesztése – a szerk.) közben ne legyen útban. Viszont sosem hagytam el magam. Mindig Head and Shoulders volt a samponom, akkor is, amikor az utcán éltünk, és ma is. Fodrászhoz és műkörmöshöz is jártam mindig. Egy ideje viszont ingyen járok fodrászhoz, tanulókhoz jelentkezem be, ők csinálják a frizurám.

Számodra mit jelent a nőiség?

A nő legyen nő. Legyen ápolt, bárhol meg lehessen jelenni vele, akár színházban is. Amióta nem az utcán élek, sokkal topisabb vagyok. Akkor nem akartam, hogy tudják, hogy hajléktalanként élek, ezért nagyon vigyáztam rá, hogy ne látszódjon rajtam. De most már van hol laknom, már nem érdekel, mit gondolnak rólam. Csíkos pólót hordok akkor is, ha tudom, hogy kövérít, mert az a kényelmes. 

Kiemelt fotó: Csoszó Gabriella

Demény Luca Anna