Otthontalanok a médiában

Mindennapi életünk során gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor előítélettel fordulunk egy, a miénktől különböző csoport tagjai vagy a csoport egésze iránt, legyen az egy másik nép, foglalkozás, rassz, de lehet szó akár hivatás vagy lakóhely szerinti megkülönböztetésről is. Előítéleteink pedig többnyire már meglévő tapasztalataink általánosításából erednek, de kialakulásukban nagy szerepe van a máshonnan hallott információknak is. A „máshonnan” alatt érthetjük családtagjainkat, ismerőseinket vagy a médiát, hiszen utóbbi fő feladata a tájékoztatás. Egy ideális világban a sajtó objektíven továbbít híreket, de mint tudjuk, ideális világ nem létezik. Pedig a részrehajlás nélküli újságírás különösen akkor fontos, amikor olyan megosztó témáról és társadalmi csoportról van szó, mint a fedél nélkül élő emberek ügye.

Kiket gondolunk hajléktalanoknak?

Mindenkinek van egy saját maga által alkotott képe, ami a „hajléktalan” szó hallatán megjelenik lelki szemei előtt – ez persze nem mindig fedi a valóságot. Érdemes azzal kezdenünk, a jog hogyan határozza meg, ki is a hajléktalan ember. A szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény alapján kétféle meghatározásról beszélhetünk. Az igazgatási típusú definíció értelmében „...hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye hajléktalanszállás”, az ellátási típusú meghatározást tekintve pedig „hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti”.  A szociális szakma elrugaszkodik ezektől a meghatározásoktól, az ott dolgozók azt tekintik otthontalannak, aki életvitelszerűen közterületen él vagy munkásszállón – tehát lakhatása bizonytalan –, valamint intézményi ellátásban részesül, és otthona nem alkalmas családalapításra.

A legtöbb ember persze sosem ezekre a definíciókra gondol, hanem arra, amit a hétköznapjai során tapasztal velük kapcsolatban – ilyen például az aluljárókban, sokszor alkoholos állapotban fekvő emberek látványa, a pénzkéregetés, de lehet, hogy a Stadionoknál egykor a nyuszijával ülő bácsi jut eszébe először –, vagy amit az újságban olvasott és a hírekben hallott az otthontalan emberekről.

Hogyan látjuk a leggyakrabban a fedél nélkül élőket a médiában?

Porcsin Zsolt, a Le Monde diplomatique újságírója 2012-es cikkében összegyűjtötte azokat az eseteket, melyek illusztrálására rendszeresen szegény körülmények között vagy fedél nélkül élőket „használnak” a médiumok. Ilyenek például a bűncselekményekről szóló híradások. Ha alacsony társadalmi státuszú vagy épp hajléktalan ember az elkövető, az mindig elhangzik, máskor viszont nem firtatják a tettes lakhatási és gazdasági körülményeit a híradók/újságok. Szenvedélybeteg(ség)eket is előszeretettel mutatnak be olyan addiktológiai problémával küzdőkkel, akik emellett az utcán élnek. Végezetül láthatunk még szegény embereket és hajléktalanokat a médiában akkor, ha ételosztásról vagy adománygyűjtésről szól a kérdéses cikk vagy riport. Összefoglalva tehát „érdemi megközelítésekkel, feldolgozással ritkán találkozhatunk, akkor is eldugott helyen, idősávban, jelentéktelenebb terjedelemben”. 

A Város Mindenkié hajléktalan-érdekvédelmi csoport sajtókisokosa is ezzel a problémával foglalkozik. Szerintük az egyik legelterjedtebb probléma a „hajléktalan” szó melléknévként való gyakori használata. Súlyosabb eset az, ha a hajléktalanokat negatív hasonlatokban említik meg, mint például egy hetilap tette: „éveken keresztül úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, egy rendes öltönyt még a mai napig nem sikerült beszereznie”. 

Ezekkel szoros összefüggésben áll az otthontalanság szóba hozatala olyan tudósításban, ahol teljesen indokolatlan, hiszen semmi köze a témához, illetve az is, amikor a hajléktalan embereket azzal a kisebbséggel azonosítják, akik közterületen tartózkodnak és kéregetnek. Ugyanis a 2016-os úgynevezett Február 3 kutatás szerint – melyet a szociális ellátórendszerben dolgozó szakemberek évek óta minden évben az év leghidegebb napján végeznek el, és amely ugyan nem teljesen reprezentatív, de megbízható képet ad a hajléktalan emberek helyzetéről – 10206 megkérdezettből csupán 3422-en éltek közterületen, a többiek valamilyen szállásadó intézményben.

Fotó: Unsplash

Fontos megemlíteni a fotós és mozgóképes tartalmakat is, ezek talán a szövegnél is jobban hatnak a médiafogyasztók érzelmeire, véleményére. Kíváncsiságból rákerestem a „homeless portrait” kifejezésre, és a találatok nagy aránya fekete-fehér fotó volt, a legtöbb közeli portré, túlhúzott kontraszttal, elmélyített ráncokkal, sokszor hosszú hajú, idős férfiakat ábrázolva, számos esetben cigarettával vagy italosüveggel. Ez a „nyomorpornónak” is nevezett trend főleg a sajtófotózásban terjedt el, mely Barakonyi Szabolcs fotós szerint azért találó, mert ugyanolyan igény van az ilyen fotókra, mint a pornófilmekre. „A megközelítés nagyon sok esetben hatásvadász, nem pedig elkötelezett. Amikor a sajtófotós nyomorpornón keresztül arra hivatkozik, hogy ő szeretné, ha a világon változtatni lehetne, az pont olyan, mint a szépségversenyeken azt mondani, hogy a világbéke a cél. Pont annyira hiteles. Szép, de nem igaz” – olvashatjuk véleményét a Kreatív.hu cikkében.

Mi lehet az oka a sokszor egyoldalú ábrázolásnak?

A hajléktalanság témaköre senkit sem hagy hidegen, mindenkiből kivált valamilyen érzést, legtöbbször sajnálatot, néha bűntudatot vagy akár dühöt. A bulvársajtó pedig alapvetően az érzelmekre akar hatni, hiszen könnyebb a már meglévő előítéleteket táplálni, mint megszüntetni azokat. Az olvasó gyorsabban azonosul olyan történettel, amit hétköznapjaiban maga is tapasztalt, mint egy kirívó esettel. Ez lehet az oka a hatásvadász címeknek, a jelzőkkel teletűzdelt írásoknak, annak a fogalmazásmódnak, ami az olvasót és a cikk íróját egyetlen közösségbe tömöríti, mellyel szemben az otthontalan emberek állnak.

Egyáltalán nem biztos, hogy az effajta fogalmazásmód mögött az a szándék áll, hogy a társadalom tagjait a fedél nélkül élők ellen hangolja, sőt. Valószínűleg inkább a hanyagságot, némely esetben a tudatosság hiányát kell okolni ezekben az esetekben – ami persze nem menti fel az újságírót a felelősség alól. 

Pozitív példák és a sajtó feladata

A sajtó tehát károsan is befolyásolhatja azt a képet, mely az emberek fejében él egy-egy társadalmi problémával, esetünkben a fedél nélküliséggel kapcsolatban, és ez akár veszélyes is lehet. Porcsin Zsolt szavaival élve „ennek következményeként is a társadalom jelentős részéből hiányzik az empátia, nem érez cselekvési kényszert, egyszerűen eltűnik belőle – ha volt egyáltalán – a szegénységgel és az ezzel szinte mindig együtt járó társadalmi kirekesztéssel kapcsolatos érdeklődés.”

Vannak azonban pozitív példák is, elsőként Borsodi Attila a Magyar Nemzetben megjelent „Segítség kell a hajléktalanoknak az újrakezdéshez” című, Ökumenikus Segélyszervezetről szóló cikkét említhetjük meg, mely stílusában és témájában is követendő írás. 

A mozgóképes tudósítások között a 444 videóinterjúja F. Tibor egykori bűnügyi újságíróval szintén jó példa arra, hogyan lehet bemutatni egy utcán élő embert szomorú zene és narráció nélkül, hitelesen.

Sokat segítene a hajléktalanok helyzetén az, ha változna a megítélésük a társadalom tagjai között, ha például korrekt, nem leereszkedő riportok készülnének egyéni sorsokról, életekről. Erre jó példa a 2019-ben megjelent, hajléktalan emberekkel készített interjúk alapján írt szociográfia, az Utak az erdőben Kovács Vera tollából, melynek célja a figyelemfelhívás: „a hajléktalanságba sokan beleszületnek, a szegénység és az otthontalanság gyakran nemzedékeken át öröklődik, újratermelődik.” 

Porcsin Zsolt szerint ugyanilyen fontosak a „gyakorlati receptek, fogások, teendők, konkrét és valóságos esettanulmányok közlése a szegények számára, és azoknak is, akik szervezetten vagy egyénileg akarnak segíteni a szegényeken – egyfajta oktató szerep. A társadalmi szolidaritás kultúrájának követendő példává tétele, népszerűsítése.” Megemlíti még azokat a szolgáltatásokat is, melyeket az otthon nélkül élők számára nyújthat egy újság, például, hogy „felhívja a figyelmet az ingyenes kulturális eseményekre, hogy a szegénységből lehetőleg ne legyen igénytelenség és szellemi leépülés is, ami lehetetlenné teszi a visszautat.”

Tuza Dorottya

Kiemelt fotó: Caitlyn Wilson / Unsplash