Hajléktalanság

  • hajléktalanság

  • 2020-09-13

Utcán talált történetek

Filmajánló

Milyen (nem)tudásra épít a hajléktalanokat sújtó társadalmi undor? Miért bünteti a törvény az utcán élőket? Ilyen kérdéseket feszeget a most következő három dokumentumfilm. Kész válaszokat nem, de történeteket, amelyeken gondolkodhatunk, adnak.

A történetek pedig mindig különböznek, ahogyan az emberek is. Ahány élet, annyiféle otthontalanság. Erről mesél 3 dokumentumfilm 3 különböző szemszögből: 

egy szervezet (Nem szegényeknek való vidék), egy vallási közösség (A Te neved) és egyetlen sors folyamán felmerülő kérdések (Mi a cél?) mentén követhetjük nyomon azokat az utcán talált történeteket, melyek olykor sokkal inkább utcán hagyottaknak tűnhetnek.  

De mi a cél?

A legkorábbi munka, a 2011-es Mi a cél? a Budapesti Corvinus Egyetem Szociofilm kurzusára készült vizsgafilm. Három diák: Dénes Ferenc, Pétervári Péter és Tuba Máté rendezte, forgatta és vágta a félórás anyagot az akkor 38 éves Atzél Áron Gergelyről. Áron bár hajléktalan, a filmkockákon sokszor feltűnik akkori „otthona”: egy téglából összetákolt viskó valahol az országút fölött. Lakhatásra egyéb lehetősége nincs: az illegális beköltözések csak rövid ideig tartanak, a munkásszálláson 1500 Ft-ot kérnek el tőle egy napért. Az alapszükségleteket biztosító börtön, ahova garázdaság vádjával időről időre visszatér, pedig nem jelenthet állandó megoldást. 

Utcán talált történetek

Forrás: Mi a cél?

De hogyan futhat ki ide egy életút? Hogyan lesz a széles érdeklődési körű, tanult, művelt fiatalból hajléktalan? Vagy ahogyan a cím is kérdezi, mi lehet a célja egy ilyen életnek? Ez a kérdés egyébként nemcsak, hogy Áron vezetéknevének áthallását tartalmazza, de azzal, hogy a stáblista végén a zene (amelynek szintén ez a szövege) feszült ritmusa egyedül marad a cím feliratával, majd a cím elhalványulása után a kérdőjellel, tulajdonképpen kiindulópontot ad a helyzet nehézségének megértéséhez. És magának a filmnek a narratívájához is. Mert az sem tesz mást, mint kérdez. Megkérdezi Áront, hogy melyik barátja, rokona segített neki, mikor Angliából idő előtt hazatérve nem volt hol aludnia, hiszen a belvárosi lakásából nem tehette ki a bérlőket. Saroltát, Áron nővérét nem ugyanerről kérdezi: nem számonkérve kérdez tehát. Tőle inkább történeteket hallgat szívesen a gyerekkorukról, arról, hogy öccse a gimnázium mellett judóra, karatéra, klasszikus gitárra járt. Aztán arról is, hogy Áronnak nehéz volt feldolgozni a szüleik válását, nehéz volt ez főleg az öt lánytestvér mellett. 

De nem csak a szereplők felé irányulnak a kérdések. A film rákérdez a nézők hajléktalanságról alkotott képére is. Rákérdez arra, hogy vajon gimnáziumot végzett, ügyvédi pályára készülő, történelem-szociológiát hallgató fiatalnak képzelünk-e el egy aztán hajlékát vesztő embert. Vagy visszafelé: el tudjuk-e gondolni, hogy a most egyetemet látogató fiatalságból kerülnek ki később az otthontalanok? Arra számítunk-e, hogy miközben látunk egy csikkeket gyűjtő alakot, aki kipergeti a dohányt mások eldobott cigarettájából, ő majd összeköti a gazdasági recessziót a tövig szívott cigarettákkal? A jóléti társadalmat a kirakott ruhák mennyiségével és minőségével? Hogy majd elemzi a hajléktalankérdést az akkor először aktuális hajléktalantörvény tekintetében (2011)? Hogy pontosan tudja, hogy a lehetséges megoldás a használaton kívüli lakások kiutalása volna, de ismeri az ellenérveket is, amik például az állagromlásra, -javításra vonatkoznak? Minden bizonnyal nem ilyennek képzelünk egy utcán élő embert. Pedig Áron ilyen. 

Sorsát szemlélve pedig az is világossá válik, hogy aki akárcsak rövid időt is eltölt fedél nélkül, annak nagyon nehéz visszaintegrálódni a társadalomba (még akkor is, ha erre anyagi forrás is rendelkezésre áll). Valamint, hogy a hajléktalanok alkoholfüggősége nemcsak a nyomor oka, de sokszor következménye is, amely megakadályozza a visszarendeződést. Ennek a reflektorfénybe került sorsnak az igazi tragédiája pedig három évvel a film elkészülte után következett be. Áron ugyanis egy 74 éves nő villamos alá lökésének vádjával került újból a börtön falai közé, ami később a portréfilm készítői elleni lázongásra is okot adott. Ők viszont emberi módon fogalmaztak  posztjukban a történtekkel kapcsolatban: „ő már évekkel ezelőtt áldozattá vált. Egy negatív életű spirál martalékává.” 

Nem szegényeknek való vidék

Újabb emberi sorsok, újabb tragédiák szemtanúi lehetünk a Nem szegényeknek való vidék megtekintésekor. Egy dolog azonban különbözik: itt van közösség; egy háló, ami visszatart a zuhanástól, amely, miközben zuhannál, felemel; van (baj)társiasság; van segítség. Ez a dokumentumfilm ugyanis A Város Mindenkié csoport tevékenységét mutatja be. Egy hajléktalanokból, lakásszegénységben élőkből és az őket segítő, középosztálybeli aktivistákból álló csoportét, ahol közös a cél: „utca helyett lakhatást, szociális bérlakást!” A 2017-ben bemutatott dokumentumfilmet Bihari László rendezte, aki három évig követte nyomon az AVM munkáját. Így kameráján keresztül tanúja volt a csoport által szervezett legális polgári engedetlenségek, tüntetések sorozatának.

Dear Society

Forrás: Nem szegénynek való vidék

A tagok közül sok izgalmas portré emelkedik ki: Lakatosné Jutkáé, akiről háromévesen lemondott az édesanyja, így árvaházban, szegénysorban nevelkedett; Udvarhelyi Tesszáé, aki míg az egyik jelenetben kalapáccsal bontja a vakolatot, egy másikban pszichológiai diplomájáról vall. Misetics Bálinté, aki a minél erősebb emberi élőláncok létrehozásán munkálkodik, Csízi Zsolté, akit a válság miatt bocsátottak el darukezelői állásából, valamint Csorba Jánosé és az erdőlakóké. Bár ezen emberek élete szinte minden pontján eltér, kezdve az életkörülményeikkel, végzettségükkel, a társadalmi státuszukon, kapcsolati hálójukon át egészen kifejezőkészségükig, de céljuk egy: „ne legyen ember lakás nélkül”. De „lakás se legyen ember nélkül”.

A film személyes, megható hangvétele hűen tükrözi az aktivisták munkáját, amiből két történetet ki is emelnénk. Az egyik egy család kilakoltatásának megakadályozására tett kísérlet, ahol a már említett élőlánc segített: kart karba öltve kapaszkodni egymásba. A helyszínre kiérkező hivatalos személy viszont még annak ellenére is végrehajtja a bírói döntést, hogy a lakók egy összegben ki tudnák fizetni tartozásukat. Így szakad szét egy család. De a film végén egyesül egy másik: bár az erdei viskóban lakóknak saját kezükkel kell lebontani otthonukat és felépíteni az újat, az elkészült lakásba beköltözhetnek az édesanya korábban elválasztott gyermekei. A másik lakrész azonban üresen marad: az erdő két másik lakója a hosszú folyamat végére legyengült, és már nem tudott beköltözni méltó hajlékába. 

Nem szegénynek való vidék

Forrás: Nem szegénynek való vidék

A film tehát többször tematizálja a hajléktalanság és a gyermekvédelem kapcsolatát. Az egyik szereplő kiemeli, hogy az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye tiltja a gyermekek szülői kézből való kivételét, ha az indok pusztán a szegénység. Ehhez képest Magyarországon 23 ezer gyermek él külön a családjától hasonló okokból kifolyólag.

A Te neved

Korunk deszekularizációs tendenciáját – az állam és az egyház szétválaszthatatlanságának tapasztalatát – példázza, hogy a civil AVM mellett a másik hajléktalanokat segítő mozgalom valójában egy vallási gyülekezet tagjaiból áll. A népjólétet a modern Európában már nem tudja az állam biztosítani, így civilek és vallási kezdeményezések (pl. Magyar Máltai Szeretetszolgálat) egyaránt ennek megteremtésén fáradoznak. A múlt század közepén, Rómában alapított Szent Egyed Közösség a keresztény értékek alapján támogatja a társadalom perifériájára szorultakat: időseket, menekülteket, otthontalanokat. Domonkos János az ő munkájukat követte nyomon: a szerda esti ételosztást, a beszélgetéseket, a mély kapcsolatot a gyülekezet tagjai és a hajléktalanok között. Ezeket eleveníti meg A Te neved című, 2018-ban bemutatott dokumentumfilmje.

Minden szerda este a közös imádság után lelkes önkéntesek indulnak útnak a IX. kerületi Gát utcából, hogy szendviccsel, főtt étellel, meleg teával, de leginkább méltósággal szolgáljanak hajléktalan embertársaiknak. Bár nem tudják lakásba juttatni a rászorulókat; odafordulásuk, segítségnyújtásuk, bajtársiasságuk fontos erények „félrenéző” társadalmunkban, ahol a kiszolgáltatottaknak többnyire közöny és megaláztatás jut.  A film egyik legmegrázóbb jelenete, mikor az önkéntesek és hajléktalanok csoportja közösen kezdi szavalni Arany János Családi kör című versét. Mikor megakadnak, már nem tudják tovább, akkor jön a versszak a koldusról, melyet Szabó Gyula előadásában hallgathatunk meg, és mintha megelevenednének sorai, alatta képi montázs fut a budapesti aluljárókról. 

Dear Society

Forrás: A Te neved

A képkockákon láthatjuk a Rákóczi tér lakóit is, akiket fémszerkezetek építésével próbálnak elkergetni a metrólejáró mellől. Egyikük: Zoltán (becenevén Ördög) nem sokkal később rosszul lesz és meghal. Becenevét a gyülekezet vezetője ezzel magyarázza: ördög, akit a társadalom nem tartott embernek. De nem csak számára, a többi utcalakó életére is hatalmas veszélyt jelent, ha megpróbálják elkergetni, törvénnyel korlátozni a közterületen tartózkodásukat. A helyiek ugyanis ismerik az ott élő hajléktalanokat, és ruhát, meleg ételt visznek nekik. Mint a filmben elhangzik: „Itt ő az Árpád, de máshol csak egy hajléktalan.”

Újratöltve: törvényi korlátozások, mi a cél?

Először 2011-ben szavazta meg az országgyűlés a közterületen tartósan, életvitelszerűen tartózkodás büntetését, de az Alkotmánybíróság felülvizsgálatára a törvény végül nem léphetett életbe. 2018-ban azonban megtörtént az alkotmánymódosítás. Így a fedél nélkül élők pusztán létállapotuk okán büntethetővé váltak. Ezt a kilenc évet öleli fel a három dokumentumfilm forgatási ideje, folyamatosan reflektálva az éppen aktuális szigorításokra.