Gyermekvédelem

  • gyerekek , internet , kamaszkor , Yelon , szexedukáció

  • 2020-12-15

Szexuális felvilágosítás – Hogy csináljuk, hogy jól csináljuk?

„Az a kiindulópont, hogy a gyerekeket senki ne világosítsa fel” – vallják a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány Yelon programjának képviselői, Nagy Viktória és Varga Aida, akikkel a jó szexedukáció fontosságáról beszélgettünk.

Szerző: Lebedi Réka

Hogyan foglalnátok össze röviden: mi a Yelon?

V.A.: Információs vonalnak indult, az elején azt gondoltuk, hogy körülbelül húszperces beszélgetésekben a gyerekek testtel, szexszel, lélekkel kapcsolatos kérdéseire fogunk válaszolni ingyenes és névtelen chatszolgáltatásunkban. Hamar kiderült azonban, hogy húsz perc nem elég, valamint hogy a gyerekek kérdéseire nincsenek konzerv válaszok. Ma már egy beszélgetés jellemzően negyven perces, néha ennél is több, és célunk, hogy olyan felületet biztosítsunk a gyerekeknek, ahol együtt gondolkodhatunk velük az őket foglalkoztató kérdésekről.

N.V.: Az információszolgáltatás viszont most is fontos, arra törekszünk, hogy hiteles, tényszerű, tabumentes tájékoztatást adjunk mindenkinek, akinek erre szüksége van. Részben ezért egészítettük ki az oldalt gyerekeknek szóló, számukra érthető nyelven íródott és a chaten felmerült problémákra reflektáló cikkekkel. Létrehoztunk továbbá egy szülőknek szóló oldalt, ahol ők kaphatnak válaszokat gyermekneveléssel kapcsolatos kérdéseikre, a szexről vagy a menstruációról való beszélgetéstől kezdve a gyermekek online biztonságáig.

A kép forrása: Unsplash

A cikkeitekben, videóitokban mindig szexuális nevelésről vagy szexedukációról beszéltek, és nem szexuális felvilágosításról. Miben áll a különbség?

V.A.: Fontos, hogy a gyerekeket senki ne világosítsa fel. Azért beszélünk szexuális nevelésről, mert a felvilágosítás szó azt a látszatot kelti, hogy a gyerek egy ideig tudatlanságban él, majd eljön egy pont, amikor a szülő úgy dönt, kihozza őt a sötétségből, készül egy akadémiai beszéddel, és ezzel letudja a dolgot. Az ilyen sosem a gyerek igényeire épül, nem a kérdéseire válaszol, hanem attól függ, a szülő mikor ítéli úgy, hogy eljött az ideje. Ekkor általában ráönti az összes információt, amivel szó szerint sokkolja. A szexuális nevelés viszont arra irányul, hogy a gyerek abban nő fel, hogy ha vannak kérdései, azokra választ kap, de mindig csak annyit, amennyire aktuálisan szüksége van. Például, ha az orális szexről kérdez, akkor ne kezdjük el egyből felsorakoztatni annak az egész tárházát, mert lehet, hogy egyáltalán nem érdekli, csak azt hallotta egy osztálytársától, hogy „mekkora szopás volt a matekdoga”. De ezt csak onnan tudhatjuk, ha megkérdezzük tőle, hogy ő mit tud és mit gondol róla. Ehhez kell a szülőknek is felnőniük.

Ha jól értem, a szexedukáció sokkal többet jelent, mint az iskolai felvilágosító órákon elhangzott kínos beszélgetések a védekezésről és ijesztő képek az abortuszról.

V.A.: Eleve a szexualitás nemcsak a szexet jelenti, hanem része minden minta, amit a szüleinktől kapunk, minden beszélgetés, amit a témáról folytatunk, az, ahogy a testünket látjuk, ahogy a szüleink a testüket látják, és ma már nem szabad megfeledkeznünk az online térről sem. A szexuális nevelés születéskor kezdődik, olyan alapvetőnek tűnő dolgokkal, mint hogy a gyerek kap-e kifejezéseket a nemi szerveire, megtanulja-e a bugyiszabályt, a teste határait, és hogy mondhat nemet, ha valami nem esik jól; kezdve például azzal, hogy akaratán kívül nem kell végig puszilgatnia az összes rokont. Ahogy halad a felnőtté válás útján, fontos, hogy olyan bizalmi légkörben nőjön fel, ahol bármit megkérdezhet, és válaszul nem azt kapja, hogy „te ehhez még kicsi vagy”, hanem a szülők megpróbálnak vele együtt gondolkodni. 

N.V.: A szexuális nevelés azért is kell, hogy a gyereknevelés része legyen, mert a gyerek addig keres, amíg nem talál, és amit ma az interneten talál, az nagyon veszélyes, gyakran sokkoló lehet, ha nincs mögötte információ, nincs mire támaszkodni. Mi próbálunk a gyerekeknek válaszokat adni, a szülőknek pedig eszközöket arra, hogyan tudnának erről jól beszélgetni velük.

A kép forrása: Unsplash

Hogyan látjátok a mostanában népszerű szexuális nevelésről szóló filmek, sorozatok edukációs szerepét?

V.A.: Információszerzésnek nem a legjobbak, mert kicsit kiszínezettek a szórakoztató hatás miatt, illetve a külföldi gyártású sorozatok – mint a Sex Education – más kulturális közeget mutatnak be, ami félrevezető lehet. Például van benne egy jelenet, ahol egyszerűen besétálnak egy gyógyszertárba esemény utáni tablettáért. Nálunk ez nem ilyen egyszerűen működik, és ezt a fiatalokban tudatosítani kell. Beszélgetésindítónak viszont tökéletesek.

N.V.: Jó üzenetük lehet az is, hogy a problémáddal nem vagy egyedül. Azt látjuk, hogy – különösen az internet és a közösségi média világában, ahol legtöbben csak pozitív élményeket posztolnak – a kamaszok szorongani kezdenek, ha nehézséggel kerülnek szembe, mert azt érzékelik, hogy mindenki más magabiztosan navigál a témában, ezért hajlamosak azt gondolni, hogy ez csak nekik okoz gondot. A sorozatok által rájöhetnek, hogy vannak sorstársaik, a problémáik közösek, ez megnyugtató lehet.

A szexuális nevelés elsősorban a szülő dolga?

V.A.: Azt valljuk, hogy a szexuális nevelés közös felelősség. Ha a szülő ezt elindítja csecsemőkorban, az jó alapot és új szemléletet ad, amibe az iskola szükségszerűen be fog kapcsolódni valamilyen formában. De az egy közösség, ahol különböző tudású és igényű gyerekek vannak, ott nehéz az oktatást egyéni igényekre szabni, ezért az ő dolguk sokkal inkább a prevenció, és az, hogy ha valami felmerül egy osztályban, arra reflektáljanak. A konkrét információ-átadás a szülő dolga.

N.V.: Az iskolának főleg a szemléletformálásban lehetne szerepe. Fontos lenne, hogy nyíltan beszéljenek például a menstruációról, akkor nem fordulhatna elő, hogy tesi órán szalagot kell viselnie a menstruáló lányoknak, vagy mindenkit arra kondicionálnak, hogy szerezzen igazolást a „rossz napokra”. Erős falakat kell lebontani, hogy ez működhessen, de vannak iskolai foglalkozásaink, meg előadások szülőknek, és egyre többen ismerik fel, hogy valamin változtatni kellene, mert nem mindegy, hogy a gyerek milyen eszköztárral indul az életben. Ha már tudnak erről beszélni, felismerik a téma fontosságát, az jó kezdet. Reális cél lehet, hogy a felnőtt társadalom felismerje, a meglévő, rossz, vagy hiányzó mintáik helyett lehetőségük van új, jó válaszokat kidolgozni, és ebben nincsenek egyedül, többek között a Yelon szülőknek szóló oldala is segíti őket.

A lányok általában az anyukájukkal, a fiúk pedig az apukájukkal beszélgetnek a szexről. Ez jó gyakorlat?

V.A.: Ideális esetben a gyerek bármelyik szülőjétől kérdezhet arról, ami aktuálisan érdekli. Természetesen, ahogy nőnek, a lányok inkább az anyukával, a fiúk inkább az apukával azonosulnak, de optimálisan bármelyik szülőt megkérhetik, hogy vegyen óvszert.

N.V.: Itt is nélkülözhetetlenek a jó minták, például, hogy rejtegetnünk kell-e a fürdőszobában a menstruációs eszközöket, vagy azt látja a gyerek, hogy amikor anya görcsöl, apa visz neki egy melegvizes palackot, hogy kevésbé fájjon. Ma ezek még legtöbbször kellemetlen, titkolandó dolgok, amiket csak az azonos nemű szülővel lehet megbeszélni, mert ő megérti, és ő sem tudja mással megosztani.

V.A.: Az iskolákban pedig még mindig az a gyakorlat a felvilágosító alkalmak háromnegyedében, hogy szétválasztják a fiúkat és a lányokat. A koncepció az, hogy így talán bátrabban kérdeznek, viszont esszenciális lenne, hogy egyik nem előtt se számítsanak tabutémának a másik nemet érintő kérdések, hanem ez egy közös információbázis legyen. Akkor talán a fiúknak nem lenne újdonság, hogy ők nem fognak vérezni, vagy nem esnének pánikba, amikor kamaszkorukban a barátnőjüknek elkezd görcsölni a hasa, hanem tudnák, hogy ez természetes dolog.

Milyen hatással lehet felnőttkori szexuális élményeinkre a gyerekkorban kapott jó eszközkészlet, a megfelelő szexuális nevelés?

V.A.: Ha a gyerek már kicsi korában megtanulja, hogy mondhat nemet olyan dolgokra, amik neki nem esnek jól, vagy hogy joga van a saját testéhez, és hogy ezt tiszteletben tartsák, akkor felnőttként hajlamosabb hallgatni a teste jelzéseire és ismeri a határait. Tudja, hogy ha megfogják a fenekét a villamoson, az nem azért van, mert túl rövid szoknyát vett fel, vagy hogy csak azért, mert ő férfi, nem kell élveznie, ha a buliban egy ismeretlen lány kéretlenül megcsókolja. De ugyanígy kisebb valószínűséggel zsarolnak ki belőlük szexuális cselekvéseket a szeretetre hivatkozva, például a „ha tényleg szeretnél, lefeküdnél velem” vagy a „bizonyítsd a szerelmed anális szexszel”-jellegű mondatokkal. A szexuálisan jól edukált gyerek felnőttként is sokkal tudatosabb a saját nemiségében, ismeri az igényeit, és képes nemet mondani. Másrészről a jó nevelést kapott, elutasított fél sem erősködik tovább, hanem el tudja fogadni, ha valaki nemet mond. Szemlélőkként is kevésbé mennek el egy bántalmazó helyzet mellett, vagy legalábbis kevésbé gondolják, hogy ez a bántalmazott hibája. Ha a jó szexedukáció szemlélete elterjedne a társadalomban, talán az áldozathibáztatás is ritkább lenne.

N.V.: A chaten sokszor előfordul, hogy amit egy fiatal elmesél, és normális szexuális aktusnak gondol, az valójában valamilyen visszaélés, a helyzetének kihasználása, esetleg erőszak volt. Akit érint, érzi, hogy valami nem jó, ezért is keres meg minket, és mondja el, ami történt vele. Legtöbbször viszont maga sem érti, miért szorong, szégyelli, vádolja vagy utálja magát. Ilyenkor nem célunk erre felhívni a figyelmét, hiszen azzal traumatizálnánk, sőt, talán furcsa, de nem is rohanunk egyből a rendőrségre. Mindig ott állunk a gyerekek mellett, ahol ők éppen tartanak. Ez azért fontos, mert sokszor olyan ember bántalmazza őket, akit szeretnek, és aki a szeretetüket zsarolási alapnak használva kéri őket, hogy valamit tegyenek meg. Ha őt támadjuk, az a gyerekből védekezést vált ki, és többé nem fog bízni bennünk sem. Akkor tehetünk tehát a legtöbbet, ha nem áruljuk el a bizalmukat, hanem segítünk nekik megérteni, mi nincs rendben. Ezeknek a méltatlan helyzeteknek a szorongása akkor is hat rájuk, ha nem tudják racionalizálni, és ezért elképesztően fontos, hogy felismerjék a határsértéseket, tudják, hogy mondhatnak nemet, és hogy a környezetüknek ezt el kell fogadnia. Ha ez gyerekként megvan, felnőttként is nagyobb eséllyel előzhetjük meg az ilyen eseteket. Ha pedig mégis megtörténnek, nem magukat fogják hibáztatni, nem társul a határsértéshez szégyenérzet és önvád, és ez rengeteget számít a feldolgozásban.

Kiemelt kép forrása: Unsplash