Nők jogai

  • muszlim , iszlám , vallás , házasság , interjú

  • 2021-01-10

„Sokféleképpen lehet muszlimnak lenni”

Interjú Rádi Szilviával hitről és annak megéléséről

Szilvivel néhány éve találkoztunk először, ekkor mesélt egy budapesti női muszlim közösségről, amelynek a tagja. Most a hívővé válásának folyamatáról, muszlim házasságról, emberségről, a külvilág reakcióiról és a belső megélésről beszélgettünk.

Szerző: Wéber Dóra

Egy ideje különösen foglalkoztat, milyen utat jár be, aki felnőttként és tudatosan vesz fel egy vallást, ami ráadásul nem is az adott kulturális közeg domináns vallása. Egy hamburgi mecsetben való beszélgetésem egy német imámmal, aki a keresztény vallásról tért át az iszlám hitre, sok tekintetben volt meghatározó számomra. Talán ennek a beszélgetésnek a hatására kezdtem el mélyebben gondolkodni arról, hogy miben rejlenek a különbségek a megélt hit és vallásosság terén, hiszen sokaknak a vallás kulturális adottság, egy adott országba, közösségbe, családba születve az élet velejárója. Aztán vannak, akik más vallásról térnek át, és vannak olyanok is, akik fiatalon vagy már felnőtt fejjel maguk találnak rá a hitükre.

A vallás felé vezető út

Szilvi a vallással való kapcsolatáról azt meséli, hogy ateista családban nevelkedve nagy váltás volt a muszlim vallás felvétele. Nem volt megkeresztelve, igazából a felmenői közt sem voltak vallást gyakorló emberek. Tizenévesen fogalmazódott meg benne először a gondolat, hogy kell lennie valami felsőbb hatalomnak vagy erőnek, ami mozgatja vagy megteremtette a szép dolgokat a megannyi rossz mellett.

Arra a kérdésre, hogy milyen utat járhat be egy ember, míg egy adott kultúrkörben egy kisebbségi vallást érez a sajátjának, Szilvi azt válaszolja, hogy még ha nem is tudatosan, az ő esetében választását részben az a gyermekkori élménye is meghatározhatja, hogy sokszor került hátrányos helyzetbe, így különös kötődése alakult ki a kisebbségi csoportokhoz.

Több vallással is találkozott, olvasott róluk, de egyiket sem érezte a sajátjának vagy hitelesnek, mígnem az iszlámmal kapcsolatban 6-7 évvel ezelőtt megfogalmazódott benne a gondolat, hogy „ez kell”. Ezt követően, viszonylag rövid időn belül elment mecsetet látogatni, fizikai kontaktust teremteni a közösséggel, majd 1-2 héten belül már fel is vette a vallást.

A közösségről azt meséli, elég szorosak a kapcsolatok, a tagok odafigyelnek egymásra, azért is, mert viszonylag kevesen vannak (több közösség is van Budapesten, nem homogén az itt élő muszlimok csoportja – a szerk.). A női csoportba, amelynek Szilvi is a tagja, férfiaknak nincs bejárása. Ennek egyrészt vallási alapja van, mivel idegen férfi idegen nővel nem tartózkodhat egy helyiségben, illetlenségnek tartják – ezért imádkoznak általában szeparáltan a nők és a férfiak a mecsetben is, bár itt vannak kulturális eltérések, közössége válogatja. A másik szempont, amiért szerinte fontos a női közösség, az az, hogy teret ad női témáknak, vitáknak, beszélgetéseknek. Ez sokszor azt is jelenti, hogy közösségen kívüli emberek fordulnak hozzájuk személyes kérdésekkel – ilyen például, amikor egy külföldi férfi kerül egy nő életébe, aki vízumot, papírt akar szerezni házasságkötés útján.

„Rengeteg vízumvadász van – huszonévesek ötvenéves vagy idősebb nőkkel –, nagyon sok eset van, amikor résen kell lenni. Sok nem vallásos nő azt sem tudja, hogy egy muszlim férfinek több felesége is lehet, és vannak olyan pasik, akik jönnének ide úgy, hogy itt egy feleség, meg otthon egy család, mindkettőt eltartaná, csak éppen az itteni feleség nem tudna a másikról.”

Hogy muszlimként milyen szabályok kötik a nőket és a férfiakat házasság terén, szintén érdekes. Elméletben az a szabály, hogy muszlim férfi vehet feleségül nem muszlim nőt, viszont fordítva ez nem lehetséges. Szilvi hozzáállásán sokat formált egy több hónapos intenzív afrikai élmény.

„Régen szigorúbb voltam ilyen téren, de elég szabadelvű lettem, mióta hazajöttem Afrikából. Nem lesz mindenkiből szent életű ember a muszlimok közt sem. Nagyon sokféleképpen lehet muszlimnak lenni. A Korán adja hozzá az alapot, amelyben a szövegrészletek eredeti óarab nyelven vannak, és mindig mennek a viták, hogy mi mit jelent. Mindenki beleszövi a saját társadalmi-kulturális hátterét, a saját értékeit és normáit.” 


Fotó: a szerző sajátja

Az iszlám házasságról – első kézből

Szilvi saját történetén keresztül enged betekintést abba, hogy milyen is a házasság az arab-iszlám világban, amin sok más tényező mellett a modern technika adta lehetőségek is lazítanak – vannak ugyanis muszlim társkereső oldalak, amelyek nemzetközi ismerkedésre is lehetőséget biztosítanak. Így került Szilvi Afrikába. 3 hónapos ismerkedés után, lányával együtt személyes látogatásra utaztak leendő férjéhez, nagyjából 10 nap ottlét után pedig össze is házasodtak. Ezt követően lányával Tanzániába költöztek. 7 hónapig tartott ez az időszak az életükben.

A tempóval kapcsolatban azt mondja, hogy az arab világban nem jellemző a hosszú ismerkedés, hagyományosan a nő apjának a jelenlétében lehet először találkozni a jövendőbeli férjjel – áttértek esetében egy helyettesítő személy (arabul ’wali’, ami gyámot jelent) tölti be ezt a feladatot a szülők helyett, ő képviseli a nő érdekeit, hogy valóban komolyak-e a férfi szándékai. Ezeket a kezdeti személyes találkozókat Szilvi üzleti tárgyaláshoz, interjús folyamathoz hasonlította, amikor érdekegyeztetés folyik, és azzal együtt, hogy a felek a saját érdekeiket képviselik, közös irányvonalakban állapodnak meg, és összességében felmérik, hogy mennyiben egyeztethetők össze a jövőbeni céljaik.

„Villámgyors helyzetfelmérés, hogy a későbbiekben tudsz-e, szeretnél-e együtt lenni a másikkal.”

Bár gyorsabban zajlik a folyamat, mint ahogy a nyugati világban jellemző, abban látja ennek a fajta ismerkedésnek az előnyét, hogy nincsenek akkora szívtörések, mert a házasság előtt kifejezetten arra bátorítják a feleket, hogy fogják vissza az érzelmeiket, maradjanak kicsit kívülállók – majd, ha már megköttetett a házasság, nőjenek együtt. „Ilyenformán véded magad a sérüléstől, és attól is, hogy félrevezesd magadat vagy esetleg a másikat” – mondja.  De honnan tudhatja az ember előre, hogy egy házasság működik-e és mi van akkor, ha kiderül, hogy mégsem? Valódi garanciák a sikeres házasságra úgy tűnik, itt sincsenek.

„Míg a nyugati világ azt mondja, hogy menj el párterápiára, aztán a bíróságra – nálunk az az alapvetés, hogy ha konfliktus merül fel, menj el a mecsetbe, kérj tanácsot másoktól, légy türelemmel, és imádkozz” – meséli.

Vannak ellenben nehezítő tényezők a válásnál. Mivel elsődleges cél a családok egyben tartása, a családban pedig a férfi a döntéshozó, így a válás is első sorban a férfiak joga. A válási szándék kifejezését követően van egy 3 hónapos periódus (iddah), ameddig továbbra is egy háztartásban kell élnie a házastársaknak. Ez egyrészt azt a célt szolgálja, hogy ne legyen később tisztázatlan az apa kiléte, ha a nő épp állapotos, másrészt elvben arra készteti a feleket, hogy adjanak egy utolsó esélyt az együtt maradásnak, ezalatt pedig a férfi továbbra is eltartja a feleségét. 

Bár a nőknek is van lehetősége válni, arra a kérdésre, hogy ez mennyire jellemző vagy elfogadott, Szilvi azt mondja, hogy ez a ritkább eset. A válás jellemzően azok közé a női jogok közé tartozik, amelyek nem feltétlenül érvényesülnek az iszlám vallási többségű országokban. Ezzel egy lényeges kérdéshez érkeztünk, ami a jogtudatosság és a biztosított jogok koordináta-rendszerében értelmezhető.

„Talán akik keleti társadalmakból jönnek, nehezebben adják fel a házasságot, akik meg nyugatiból, valószínűleg könnyebben, azért is, mert nyugaton megszoktuk, hogy vannak jogaink, és ezeket érvényre is juttathatjuk, mert az ország törvényei ezeket nem korlátozzák. Ez számos részén a világnak nem evidencia. Ezek a kondíciók alapjaiban különböző élethelyzeteket teremtenek.”

A Tanzániába költözésre visszaemlékezve azt mondja, nem is a kulturális különbségekre nem volt felkészülve, hanem arra, hogy a partnere nem lesz segítőkész az ezekhez való alkalmazkodásban – ezen pedig félrecsúsztak a dolgok. „Ott valami nagyon más. A férfi az úr. Ő az atyaúristen” – mondja.  Emellett azt meséli, hiába gondolt magára alkalmazkodó emberként, ott így is nagyon kilógott. Ő volt a „karakán európai nő”.

„Élesben megtapasztani a diszkriminációt bőrszín alapján, az kemény – sokszor néztek rám furcsán, nem voltam szokványos látvány. A párom meg azt várta, hogy rögtön fogom ismerni az »afrikai nő« értékeit és az összes feladatomat, hogy ott mi, hogyan működik. Például, hogy egy afrikai nő úgy vezeti a háztartást, hogy kiadja a feladatokat a fiatalabbaknak, mikor számomra elképzelhetetlen és idegen, hogy parancsolgassak másoknak. Vagy gondoljunk egy vendégségre mondjuk, ahol »viselkedni« kell. Én nem értettem, hogy ez mit jelentett neki, ő meg azt nem értette, én mit nem értek.”

Mikor arról kérdezem, hogy milyen szempontokat vett figyelembe az online párválasztásnál, azt mondja, nem volt tényező a távolság vagy a náció, arra viszont figyelt, hogy a leendő párja legyen család- és gyerekbarát. Legyen olyan ember, akivel ki lehet alakítani közös célokat, ugyanakkor akivel az egyéni célok megvalósításában is támogatják egymást, legyen hitét gyakorló muszlim és férfiként határozott. Ezen kívül tanultabb embert keresett, ettől ugyanis azt várta, hogy nyitottabb lesz a világra, és jó eséllyel kevésbé a hagyományok fognak dominálni nála.

Azzal kapcsolatban, hogy mik lettek volna az ő elvárásai vagy elképzelései a tanzániai életükkel kapcsolatban, azt mondja, elvárások kevésbé, inkább tervei voltak csak, hogy hogyan birkózik majd meg az új élethelyzettel.

„Meg akartam tanulni a helyi nyelvet, gondoltam, hogy majd járok közösségbe, kapcsolatokat építek és dolgozom, önkénteskedem – minden olyat, ami segíti a beilleszkedést. Ezek a tervek viszont sorra bedőltek, közben pedig a gyerekemet is segíteni kellett, hogy megtalálja a helyét. Az első három hónapban vért izzadtam.”

Szilvi mindennek ellenére nem csalódásként emlékszik vissza erre az időszakra.

„Hét hónapig tartott a házasság. Utána tartottuk még egy évig a kapcsolatot, próbálkoztunk, de összességében a végleges »nem« született meg bennem. Nem volt gond a válással, és biztonságot adott az is, hogy a két ország törvényei nem ismerik el egymást. Hiába voltam ott feleség papíron, amikor hazajöttem, itthon nem voltam senkinek a felesége.”

Tanzánia után egy újabb itthoni élet

A hazatérést követő időszak az itthoni életükben is változásokat hozott. Nem akarta már ugyanazt a nehezen menedzselhető budapesti életet, amiben a lakbért is nehéz volt kitermelni munka és egy iskolás gyermek nevelése mellett, ezért hazatérve édesanyjához költöztek vidékre. „A közösségből egyrészt ezért estem ki, másrészt azért, mert elkezdtem az egyetemet. A szociális terület a szívem csücske, régóta szerettem volna szociálpedagógiát tanulni. Most ennek is eljött az ideje.”

Ahogy az itthoni életről beszélgetünk, eszembe jut, hogy mikor legutóbb találkoztunk, Szilvi még klasszikus fekete kendőt viselt, ami a nyakát és a vállát is eltakarta. Most egy sötétkék, apró flitterest visel, alul kontyban végződő haja, a nyaka és a válla szabadon.

„Talán azt tükrözi, hogy liberálisabbá, szabadabbá váltam. Van, amikor gondolkodom rajta, hogy leveszem. Sokan kendő nélkül járnak, észre sem veszi őket senki. De aztán mindig arra jutok, hogy nem. Marad, hozzám tartozik. Mindig vitatéma, hogy mennyire kell eltakarni magunkat, mennyire nem. Mert a Koránban az erre vonatkozó szó a »takarás«. Ezt lehet fokozni a kesztyűig meg a burkáig, amikor a szeme se látszik a nőnek. Afrikában megfordult a fejemben egy piaci atrocitás után, hogy lehet, hogy célszerű lenne teljesen eltakarnom magam, de én amúgy nem vagyok se ellene, se mellette. Vannak olyan helyzetek, vannak olyan társadalmak, ahol el tudom képzelni, de itt, Magyarországon nem. Itt még a kendő is inkább magára vonja a figyelmet.”

Ez az egész egy nagyon érdekes filozófiai kérdést vet fel. Ahogy Szilvi meséli, a muszlimoknak a szunnát kell követni, azaz a Próféta életmódját, amely egyesek szerint szó szerint értendő. Ők a 7. századi normák követésére törekszenek, próbálják magukat nagyon szigorúan az akkori életvitelhez tartani.

„Ez nyilván nem megvalósítható. Viszont ami számomra a lényeg és bennem megfogalmazódott, hogy tulajdonképpen maga a próféta újító volt sokféle értelemben. Nekünk most akkor melyik a helyes út? Hogyan kövessem a prófétát? Újítóként? Vagy kövessem az akkori hagyományokat? Sokféleképpen értelmezhető” – veti fel.

Hogy Szilvi elsősorban a belső folyamataira fókuszál, a külvilág rá irányuló hatásaiból inkább azt veszi fel, amit pozitív töltetté tud alakítani, abból is érződik, ahogy a környezete reakcióiról gondolkodik.

„Én azt gondolom, hogy alapvetően kíváncsiak az emberek, bár mindkét oldalon megvannak a sztereotípiák. Sokszor a muszlim közösség tagjai sem feltétlenül jól reagálnak helyzetekre, megvan bennük is az eltartás, hogy »már biztos megint rosszat akarnak ránk mondani, tuti, hogy iszlamofób«. Sokszor azt tapasztalom, hogy nem tudják az emberek igazából, hogy hogyan kérdezzenek. Nem tudják, hogyan építsenek kapcsoltot. Sok érdekes beszélgetésben részt lehet venni, ha az ember fordít rá időt. Ezzel együtt én is látom, hogy nehéz megváltoztatni a gondolkodást, még ha ott van az illető melletted minden nap, akkor is. De én igyekszem nyitott maradni.”

Elmesél még egy történetet, amiről azt mondja, „jól tükrözi az állapotokat a fejekben”.

„Jöttünk a metrón, egy egyiptomi lánnyal utaztam – rajtam volt kendő, rajta nem: ő keresztény. Egy részeg pasi nekem magyarázta, hogy szállítsam le a velem utazó lányt, és a bőrszínéről beszélt. Engem apácának nézett. Abszolút gyakori, hogy apácának néznek – meglátnak az emberek egy kendőt, és máris be vagy skatulyázva. De olyan is van, amikor megkérdezik, hogy milyen népviselet. Nem tudom, hogy mi történik a fejekben. Szerintem az ismeretek hiányáról van szó.”

Hogy ezen a téren hogyan mozdulhatnánk előre, arról Szilvi azt gondolja, hogy ha eljutnánk oda, hogy az embert lássuk egymásban először, már nagy lépés lenne. Ehhez persze az is kellene, hogy ne működjenek annyira a sztereotípiák – de ahogy mondja, ez részben a csoportok önvédelmi mechanizmusa is. Mindenesetre ő a maga részéről nyitottan áll a kérdéshez.

„Nem tudom, hogy mi lehet a kívülállók fejében, amikor meglátnak – érdekes kérdés. Rajtunk múlik, hogyan élünk, és hogyan éljük meg a különböző helyzeteket. Szerintem jóval kevesebben vannak, akik »direkt csúnyán néznek ránk«, mint amit feltételezünk. Örülök, hogy bennem nincs meg ez a feltételezés, mert az megfosztana a lehetőségtől, hogy nyissak, vagy hogy mások nyissanak felém.”

Kiemelt kép: a szerző sajátja