„Sokáig nem hittem el, hogy nem velem van a baj”

Lejegyezte: Lovai Szilvia

„Olyan volt, mint a filmekben”

„Furcsa érzés visszaemlékezni arra, hogyan ismertem meg őt, milyen volt a legelején. Sokáig görcsösen kapaszkodtam ezekbe az álomszerű emlékképekbe, ezeket vettem elő minden egyes alkalommal, amikor belül egy kis hang, amit el akartam nyomni, azt súgta, meneküljek – kezdi a történetét. – Egy eseményen találkoztunk. Pár szót váltottunk csak, de ő kinyomozta a teljes nevemet, és másnapra már jött is az ismerősnek jelölés. Őszintén szólva az elején még nem tudtam, mi lesz ebből. Akkoriban egyébként sem kerestem kapcsolatot, nagyjából egy évvel azelőtt lett vége az exemmel, aki megcsalt. Jól is éreztem magam a bőrömben, meg nem is. Aktív társasági életet éltem, alakult a karrierem is, de sokszor éreztem magam egyedül.

Ő egyébként egy intelligens, helyes és kedves srác benyomását keltette, emellett elég titokzatosnak is tűnt. A humor, a jóleső csipkelődés egészen hamar elindult köztünk, és már a kezdetektől kihangsúlyozta, mennyire tetszik neki, hogy céltudatos vagyok, de mégsem törtető. Ezt szerintem úgy értette, hogy nagyon állhatatos tudok lenni, de nem mindenáron. Nagyon fontosak számomra az emberi kapcsolatok, az odafigyelés, az empátia, a kompromisszum. Érdekes egyébként, hogy ilyen hamar »letapogatott« – vagy ilyen könnyen kiismerhető lennék?! Szóba került, hogy mindketten elvált szülők gyerekei vagyunk. Ő azt mesélte, jóban van mindkét szülőjével, míg ez rólam sajnos nem mondható el, nem vagyunk szoros kapcsolatban. Egy ideig csak online beszéltünk, amikor pedig végre elhívott kávézni, rögtön éreztette velem, hogy nem csak barátkozni akar, és persze én is adtam neki a jeleket, mert kezdett egészen elvarázsolni. A randi nagyon jól sikerült, hosszú órákon át beszélgettünk, végül hazakísért, és csókkal köszöntünk el.

Rá egy hétre, a harmadik randi után kérdezte meg tőlem, hogy lennék-e a barátnője. Amikor épp nem találkoztunk, szinte le sem tudtunk szakadni a telefonról, nagyon figyelmes volt velem, hamar bemutatta a barátait, és én is elhívtam őt a mi társaságunkba. Mindenki azt mondta, remekül festünk együtt, látják rajtam, hogy végre boldog vagyok, ő pedig rajongva néz rám. Olyan volt, mint a filmekben, szó szerint a föld felett lebegtem a boldogságtól. Gyakran mondta nekem, hogy azt érzi, én vagyok az a nő, akire mindig is várt. Teltek a hetek, minden a legnagyobb rendben volt. Már szinte minden estét együtt töltöttünk, így úgy döntöttünk, összeköltözünk. Igazából ő mondta ki, hogy nem akar többé nélkülem elaludni. Annyira szerelmes és boldog voltam, hogy azonnal igent mondtam, hamar meg is találtuk a kis albérletünket. Azt éreztem, minden rendben van az életemben, nem is kívánhatnék többet.”

Derült égből villámcsapás

„Nem tudok visszaidézni egy konkrét pillanatot, amikor elkezdődött. Nem emlékszem, hogy lett volna egy bizonyos vita vagy feszült helyzet. Azt sem érzem, hogy másképp viselkedtem volna onnantól, hogy együtt éltünk. Utólag azt mondom, akkor kezdett megmutatkozni, milyen valójában. Addig is sokat panaszkodott a munkájára, bár alapvetően szerette, de rengeteg feszültséggel járt. Korábban mindig meg tudtam nyugtatni azzal, hogy meghallgattam őt, vagy csináltunk valamit együtt. Igyekeztem a kedvében járni, megelőzni azokat a helyzeteket, amelyek feszültséget okozhatnak, de egyre többször mart belém.

Először az öltözködésemre tett megjegyzést, amivel korábban semmi baja nem volt. Zavarta, ha szoknyát veszek fel, amikor a barátnőimmel találkozom, pedig soha nem voltam kihívó, nem szeretem kipakolni semmilyen testrészem. A következő alkalommal már konkrétan a külsőmre tett megjegyzést, pedig ugyanúgy néztem ki, mint amikor összejöttünk, és ha csak otthon voltunk hétvégén, akkor is mindig kicsinosítottam magam neki. Egyszer még azt is odavágta, hogy egyébként a munkámat sem csinálom jól – ő csúnyább kifejezést használt –, nem érti, miben fáradok el annyira a nap végére. 

Elkezdtem vizsgálni magamat, aztán a kapcsolatunkat és őt. Mit ronthattam el? Mivel bosszantottam fel már megint? Féltem, hogy elveszítem, hogy kiábrándul belőlem, és vége lesz a kapcsolatunknak. Próbáltam vele is beszélni ezekről, de azt válaszolta minden kérdésemre, hogy nincs semmi baj. Még azt is mondta egy-egy alkalommal, hogy sajnálja, ha esetleg megbántott, ő csak őszinte akart lenni velem. Ma már értem, mi ezzel a mondattal a gond, de akkor meg voltam róla győződve, hogy biztos én vettem túlságosan magamra a szavait. Persze mindezek mellett a jó pillanataiban ugyanolyan gondoskodó volt velem, mint a kapcsolatunk legelején. Ekkor még csak pár hónapja voltunk együtt, szóval néha eszembe jutott, hogy talán nincs rendben az, ha már ilyen korán problémák vannak.

A szüleivel egyébként nem túl szoros, de jó volt a viszonyom, mint ahogy neki is, valahogy mégis az az érzésem volt velük kapcsolatban, hogy rengeteg kimondatlan feszültség van köztük. Ezeket egy-egy elejtett félmondatból, hangsúlyból gondoltam. Egyszer összeszólalkozott az apjával, de csak akkor akadt ki igazán, amikor már kettesben voltunk, neki nem mondott semmit, nem is szólt vissza. Akkoriban már előfordult, hogy kiabált velem és lehordott mindennek. De nem ez volt a jellemzőbb, hanem a bántó, szerinte poénnak szánt megjegyzések, emellett pedig a nagy sértődései – amikor is szerinte több időt kellett volna vele töltenem, nem figyeltem rá eléggé, vagy a barátaimat választottam helyette, ahogy ő fogalmazott.”

Túl az érzelmi bántalmazáson

„A megjegyzéseivel szép lassan elérte, hogy egyre többet kételkedjek magamban. Szinte mindennap talált valamit, amit rosszul csináltam, vagy amivel szerinte provokáltam őt. Gyakran féltékenykedett is, sosem értettem, miért. Sajnos a barátaimmal is lazult a kapcsolatom, gyakran mondtam a meghívásaikra nemet, és fontos pillanatokban nem voltam mellettük, ezt azóta se bocsátottam meg magamnak. Persze hittem benne mindezek után is, annak ellenére, hogy már láttam, hogy feszültségekkel teli, indulatos személy. De emellett tudott nagyon kedves és gondoskodó is lenni, a jó pillanatait pedig senki nem tudta felülmúlni. Azt hittem, meg tudom gyógyítani a lelkét.

Nem szeretnék nagyon belemenni abba, ami ezután történt, csak röviden. Nem telt el egy év sem, és a kötekedéseiből először gyakori ajtócsapkodás, majd tárgyak rugdosása lett, ami végül lökdösésig, lefogásig, falhoz szorításig fajult. Sajnos nem az első adandó alkalommal hagytam ott. Könyörgött, térden állva sírt, hogy ne tegyem. Féltem tőle, és szántam is, de megmagyarázhatatlan módon még mindig szerettem. Akkorra már csak két véglet létezett, vagy a mennyekben vagy a pokolban voltunk – alapvetően szenvedélyes volt a kapcsolatunk a legelejétől, ez fordult át fokozatosan agresszióba, adok-kapokba. Volt, hogy én is kifordultam magamból, kiabáltam vagy passzív-agresszívan viselkedtem. Amikor szembesítettem vele, hogy elhagyom, azt mondta, tudja, hogy valójában nem érdemel meg engem, de nagyon igyekszik, hogy megváltozzon. Sokáig tartott ugyan, de már nem tudtam hinni neki.”

Lassú gyógyulás

„Azt, hogy a történtek egy részéről képes vagyok beszélni, nagyban köszönhetem annak, hogy néhány hónapja szakemberhez járok. A szakítás után iszonyatosan üresnek éreztem magam. Az elválás sem volt a legkönnyebb, hozta az addigi formáját: amikor visszamentem a cuccaimért, egyszerre szidott és könyörgött, próbált visszaédesgetni. Erős maradtam, akkor már egy barátnőmmel meg mertem osztani, mi történt. Nagyon hálás vagyok neki, amiért a mai napig mellettem áll és támogat. Az önismereti munka nem mindig könnyű, de egyre több mindent értek meg magamról és a volt kapcsolatommal összefüggésben is. Nem akarok belegondolni abba, mit tett volna még velem, ha vele maradok.”

*

Magyarországon a családon belüli erőszak – különös tekintettel a nők elleni erőszakra – valós probléma. A nők majdnem felének, 49%-ának volt már olyan kapcsolata, amelyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta, valamint minden 5. nő vált fizikai erőszak áldozatává. További statisztikák alapján több mint 800 ezer nőt ért már testi, közel 300 ezret szexuális erőszak a partnere által. Magyarországon jelenleg legalább 260 ezer nő él olyan kapcsolatban, amelyben partnere fizikai és/vagy szexuális erőszakot követ el ellene partnere. 

A koronavírus okozta feszültség és feltehetően a beszűkült terek miatt 2020 márciusában a rendőrségen jelentett kapcsolati erőszaktevések száma az átlag 33-ról 50-re, tehát a másfélszeresére nőtt. 

Amennyiben bántalmazás (szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági erőszak) áldozata vagy, az alábbi telefonszámon tudsz segítséget kérni:

NANE Segélyvonal bántalmazott nőknek

• 06-80-505-101
• hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18–22ig, szerda 12–14ig
• anonim
• ingyenesen hívható mobilról is

 

Fotók: Unsplash