„Amikor valakinek sikerül továbblépni, tudom, hogy nem dolgoztam hiába”

Szerző: Wéber Dóra

A budapesti agglomeráció egy csendes utcájába érkezem. Hosszú épület, munka után megyek, tél lévén már sötét van, az elfüggönyözött ablakokon keresztül azért látni, hogy bent égnek a fények. A csengetésre Vali nyit ajtót, belépek az anyaotthonba. Amíg a folyosón várok, gyerekek rohangálnak fel-alá. Közben egy-egy anyuka is elsétál mellettem, mások a folyosó végén gyűlnek össze és érezhetően figyelnek. Vali bevezet az irodájuk belső szobájába, a „beszélgetős szobába”, közben megérkezik egy ruhaszállítmány, majd egy anyuka jön be a kisfiával valami intéznivaló miatt. Mire leülünk, csörög a telefon. Egy percre sincs megállás. 

Vali azt meséli, hogy ilyen a tempó, amióta csak itt van. Egy olyan állásra jelentkezett, amelyre túlképzett volt, helyette családgondozói munkakört ajánlottak neki. Nem tervezett sokáig maradni, de annyira megszerette az otthont, hogy azóta sem váltott. 

„Nekik én a Tündérkeresztanyu vagyok”

„A Lea tényleg olyan, mint egy otthon, a szó legnemesebb értelmében. A gyerekvédelem részeként dolgozunk, közben pedig édesanyáknak segítünk, hogy együtt tudjanak maradni gyermekükkel. Ez a szociális munka egy szép szelete.”

Valinak egyébként nem alakult egyszerűen a pályája, de rettentő sok kitartás van benne, ami folyamatosan viszi előre az anyaotthon hétköznapjaiban is, igyekszik minden felmerülő helyzetre megoldást találni. Elvégzett egy dúlaképző tanfolyamot is, hogy a várandós anyákat a szülőszobában is támogatni tudja – így tulajdonképpen ő tölti be azt a szerepet, amely az apáé lehetne. „Általában én vágom el a picik köldökzsinórját, így kialakul a gyerekekkel egy különleges kapocs. Nekik én csak a Tündérkeresztanyu vagyok.”

Horváth Valéria

Ami Vali személyiségéből sugárzik, az visszaköszön abban is, ahogy a szociális munkáról gondolkodik. Azt szokták mondani a Leában, hogy az ügy kimenetele nagyban függ attól is, hogy az ember szociális munkásként hogyan dolgozik a saját személyiségével, és milyen érzelmi alapokra helyezi a klienssel való kapcsolatát.

„Szerintem akkor lehet igazából jól segíteni, ha én azt a valakit meg tudom érteni, el tudom fogadni, tudom szeretni olyannak, amilyen. Keresem a lányokban a lehetőséget, hogy mi lehetett volna belőlük, ha az édesanyjuk segítette volna őket. Mindenkit ezen a szemüvegen keresztül nézek. Tudom, hogy nagyon elcsépelt dolog, de valójában az összes kliens csak arra vágyik, hogy legyen valaki, aki szereti. Ha pedig ezt megadja neki valaki, akkor nagy valószínűséggel ő is így felel. Ez mindig kétszereplős történet. Először én nyitok feléjük, aztán közösen építkezünk.”

Nincs határ munka és magánélet közt

Vali rengeteg időt tölt az anyaotthonban, ahogy mondja, az ő hozzáállása azt is jelenti, hogy nincs határ munka és magánélet közt. „Számomra ez nem munka, hanem hivatás. Szerintem ezt nem lehet máshogy csinálni. Nincs olyan, hogy 4 órakor felállok, hogy köszöntem szépen, nincs több dolgom.”

Mivel messze lakik, heti kétszer, amikor az esti műszak után másnap reggel kezd, bent is alszik. Ezeken az estéken jut idő a „csajos dolgokra”, fodrászatra, kozmetikára, hosszú beszélgetésekre. Ha pedig a törvényileg szabályozott másfél év lejárta után kiköltöznek az anyák, akkor is sok esetben tartja velük a kapcsolatot. Tudja, hogy mi van velük, és ha van rá lehetőség, az anyaotthonba érkező adományokból juttat nekik élelmiszert, pelenkát, amire éppen szükségük van. 

Az utógondozás nincs megoldva, az otthonból való kilépéssel az érzelmi támasz adta biztonság is kicsúszik az anyák lába alól. Vali ezt is igyekszik pótolni azzal, hogy évek múltán is jelen van bizonyos élethelyzetekben, és egy biztos pont az anyák életében, tudnak hozzá fordulni, ha elakadnak.

„Volt egy lányom, aki öt éve ment ki, és nemrég hajnalban felhívott – pont ügyeletben voltam, úgyhogy felvettem. Sikerült szociális bérlakást kivennie a Lea után, viszont most jár le a szerződése, és nagyon el volt keseredve, hogy mi lesz, ha nem fogják megújítani. Kérte, hogy öntsek belé egy kis erőt, mert neki most elfogyott. Ilyenkor, ha lépésről lépésre együtt átbeszéljük, hogy mit kell csinálni, mellette pedig ott a személyes megerősítés, hogy jó irányba halad, az szokott segíteni.”

Bekerülés és az otthonban töltött idő

Vali arról is mesél, hogy milyen folyamaton megy keresztül egy anya az otthonban eltöltött másfél év alatt, illetve, hogy a kettőjük közti kapcsolat hogyan alakul. Rengeteg különböző utat járnak be, mégis vannak jól megfigyelhető hasonlóságok.

„Amikor bekerül ide egy anyuka, mélyponton van, és még mélyebbre csúszik. Van pár hét, amíg tart ez a lejtmenet, és a végén onnan kell őt fölhozni. Ehhez bizalmi kapcsolatot kell építeni, hogy az anya érezze, most már biztonságban van. Ha például bántalmazott volt, meg kell nyugtatni, hogy a bántalmazója nem fog ráakadni, a gyereket nem fogja tőle elvenni. Ugyanez a félelem megvan a gyámhatósággal szemben is. Sok esetben attól rettegnek a legjobban, hogy el fogják venni a gyereküket, éppen ezért fontos az anyai szerepben való megerősítés. A tavalyi statisztikák alapján a Leába kerülő nőknek a fele bántalmazott volt. Velük a bizalmat felépíteni különösen nehéz, főleg akkor, ha többszörösen traumatizált kapcsolatból jönnek, és gyerekként is szexuálisan bántalmazták őket.”

A Lea teljes csapata, a pszichológustól kezdve a családgondozóig azon dolgozik, hogy megadja a megfelelő segítséget az anyának a talpra álláshoz. A kimenetel azonban nagyban függ attól is, hogy milyen körülményekkel került be valaki.

„Az első interjúnál felmérjük az anya körülményeit, megnézzük, hogy családterápiával, mediációval visszagondozható-e a saját családjába. Akinél azt gondoljuk, hogy ez lehet a járható út, ott elkezdődik a családgondozás. Akinek nincsen természetes támasza, ott az a cél, hogy az otthonban töltött idő alatt minél több pénzt tudjon keresni és félretenni. Lakáspályázatokat írunk, nézünk közösen megfizethető albérletet, szociális bérlakásokat, de ez sem olyan egyszerű. Ha valaki dolgozott a másfél év alatt, mert a gyerek már óvodába járt, akkor esetleg előtakarékot tud képezni, és opció lehet, hogy albérletbe költözzön. De akik várandósan kerülnek ide, mondjuk az utolsó trimeszterben, a GYES-ből (28.500 forint) és a családi pótlékból (12.200 forint) kell gazdálkodniuk, ami nagyjából 40.000 forintot jelent havonta. Ebből az összegből nem lehet megtakarítást képezni, és alig múlt egyéves a gyerek, már ki is kell költözniük. Milyen lehetősége van egy ilyen anyának? Sajnos nem sok.”

Mi történik a másfél év után?

A rendszer nem biztosítja a család lakhatásának a rendezését, a legtöbb otthonnak nincs kiléptető lakása, de akiknek van, ott sem mindig tudják őket feltölteni. Ez azért van, mert egy ilyen otthon azokon tud segíteni, akiknek emellett nincsen alapproblémája, ilyen család viszont szinte nem létezik. 

„Ha valakinek a természetes támaszai nem működnek, és megtakarítása sincs, legfeljebb egy másik átmeneti otthonba kerülhet. Őket nevezzük vándorló családoknak, akik intézményről intézményre járnak – ez a rendszer hibája, ami túlnő az intézményen. Sok esetben olyan élethelyzetekről beszélünk, amelyekkel szemben a gyermekjóléti szolgáltatások a jelenlegi keretek közt nem képesek felvenni a versenyt.”

Forrás: Lea Otthon

Nagy kérdés, hogy mit tud adni az a másfél év, amelyet törvényi szabályozás szerint az anyaotthonban tölthetnek az édesanyák a gyerekeikkel. Elegendő-e ez az idő arra, hogy az intézményből kilépve valaki a saját lábára álljon? Elméletben a családok átmeneti otthonai – ahogy az a nevükben is benne van – azért jöttek létre folyamatosan a 90-es évektől kezdve (az 1997-es gyermekvédelmi törvény értelmében a családok átmeneti otthonai a gyermekvédelmi alapellátások közé tartoznak – a szerk.), hogy egy átmenetinek vélt problémát átmeneti szolgáltatással orvosoljanak. Ahogy azonban Vali is rámutat, ez lehet, hogy 20 éve rendben is volt, de most már olyan mértékű társadalmi problémákról beszélünk, amelyeket nem lehet megoldani másfél év alatt. „Azt, hogy egy családnak generációk óta nincsen lakása, szinte lehetetlen orvosolni, de még megfizethető albérletet is nehéz találni és fenntartani.”

Napirend az otthonban

Az otthonban egyébként minden napirend szerint működik, részben azzal a céllal, hogy majd a Leán kívüli mindennapokban is megmaradjon az itt megszokott struktúra. 6.30-kor van az ébresztő, akkor az éjszakás megy, és kelti az anyákat, akik így – a reggelit követően – időben beérnek a gyerekekkel az óvodába, bölcsődébe. „Sok más otthonban nincs ébresztő, itt azért van, hogy az anyák hozzászokjanak ahhoz, hogy igenis föl kell kelni, nem lehet éjjel sokáig dorbézolni, el kell vinni a gyereket az óvodába, mert ez az élet rendje.”

8 órakor van egy ülés, akkor megbeszélik, hogy ki milyen feladatokat lát el, ezeket pedig 9-ig kell elvégezni. Az anyukák saját maguk takarítják a közös tereket, a konyhát, a fürdőszobát és a saját szobáikat is. Ezután lehet menni különböző foglalkozásokra – ringatóra, baba-mama jógára, baba-mama főzésre – utóbbin például a gondozók megtanítják az anyáknak, hogy bizonyos életkorban milyen hozzátáplálás szükséges, és hogyan kell feljavítani az ételt, amit a pici ehet. 

Naponta kötelező a kicsiket kivinni sétálni, fél 1-től fél 3-ig csendes pihenőt tartanak, de ezenkívül nincsenek egyéb kötött tevékenységek. El lehet menni napközben, például ügyet intézni, barátnővel találkozni, bevásárolni, munkát keresni. A pici gyerekeknek 7-kor van fürdetés, vacsoráztatás, a nagyobb gyerekekkel pedig 8-ra kell visszaérni, kapuzárás este 9-kor van, de ha valakinek úgy van meghatározva a munkaideje, akkor persze később is vissza tud jönni. 

Munkakeresés és a járványhelyzet

Hogy valaki tud-e állást vállalni, az persze sok mindentől függ, a gyerekek kora mindig fontos tényező, most pedig a járvány is megtette a hatását. „Régebben volt olyan, hogy a fél ház dolgozott, most a 19 lakószobánkból csak egy anyukának van munkája a covid miatt.”

Bölcsibe amúgy is nehéz bekerülni, és ritkán fordul elő, hogy a Leában élő gyerekek helyet kapjanak. Az óvodánál már egy fokkal egyszerűbb a helyzet, a 3 éves kortól kötelező óvodáztatás miatt oda már sikerül beíratni a gyerekeket, az azonban ott is feltétel, hogy a szülőnek munkája legyen, egyébként délben el kell hozni a gyereket. 

Bár az álláskeresésben is segítséget nyújtanak az anyáknak, ez sajnos nem garancia arra, hogy sikerül is valahol elhelyezkedniük. Jellemzően alacsony iskolai végzettséggel rendelkező nőkről van szó, ami sok kompromisszumra kényszeríti őket. Éppen ezért nagy dolog, amikor valaki bejelentett munkát kap és el tudja tartani a gyerekét. 

Amikor a másfél éves időszaknak a kimeneteléről kérdezem, Vali azt mondja, akkor nyugszik meg, ha az, aki kikerül a Leából, már maga is boldogul.

„Sok esetben az anyukának sikerül albérletbe mennie, a gyerek jár óvodába, és jó irányba haladnak a dolgok. Persze van, amikor minden, amit addig fölépített valaki, hirtelen összeomlik. Például most, a covid-járvány miatt. Ilyenkor utólag is, ha tudunk, segítünk, de jó lenne, ha ezt rendszerszinten lehetne megtenni. Ehhez tágítani kellene a most rendelkezésre álló másfél éves időkeretet, és több mérlegelési lehetőséget adni azzal kapcsolatban, hogy a különböző típusú problémáknál mennyi ideig lehet az otthonban maradni. 

Van, akinek tényleg átmeneti időszakról van szó, de a többségüknél éppen elindul valami, mire újra kicsúszik a lábuk alól a talaj. Rengetegen visszamennek a bántalmazójukhoz, egyszer, kétszer, tízszer, és csak évek múlva sikerül végleg kilépniük a bántalmazó kapcsolatból. Vannak, akiknek egy ponton a gyereke is megjelenik az ellátórendszerben. Viszont amikor valakinek sikerül továbblépni, tudom, hogy nem dolgoztam hiába.”

Az intézmény vezetőjével, Varga-Hegyi Eszterrel készített korábbi interjúnk ide kattintva olvasható.

Kiemelt kép: Lea Otthon